Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a regény

Grecsó Krisztián Jelmezbál című kötete azt az érzést kelti, hogy a szöveg elő-írja, olvassa magát. Ennek megalapozója a már a regény elején kijelentett tézis: „Minden mindig volt már egyszer” (8.), mely számos variációban és más-más szereplő hangján tér vissza a mű során, az újramondás által megerősítve önmaga legitimitását. Ez a hangsúlyos jelenlét szinte kizárólagos meghatározója az olvasói elvárásoknak és beállítódásoknak: az olvasó akkor sem tekinthet el tőle, amikor a teremtett világot önmagában és önmagáért olvassa, ahogy akkor sem, amikor mindennek irodalmi kontextust, helyet kell létrehoznia a tézis metafikciós imperatívuszának értelmében.
A Jelmezbált elsősorban talán az köti a voltmár-jaihoz, ahogyan tovább árnyalja a határt, amely valahol elválasztja – de egyre inkább összeköti – a novellafüzért és a regényt. Grecsó műve így elbeszéléstechnikai és történetalakítási szempontból többek között Bodor Ádám Sinistra körzet című regényét vagy éppen Tóth Krisztina Pixel című alkotását idézi. A Jelmezbál rokonsága a Sinistra körzettel már a két mű alcíme alapján is sejthető: Bodor Egy regény fejezeteit ígéri, Grecsó egy családregény mozaikjait. Mindkét mű tehát az egész elvárását támasztja, miközben a töredezettség, a műfajjal való kísérletezés is benne foglaltatik az alcímekben. Az említett szövegek nagyon hasonló eszközökkel alakítják át a regényt mint elbeszélő formát, a befejezetlenség érzete mégis Grecsó kötetében a leghangsúlyosabb: az utolsó fejezet egy áramszünet következtében elsötétülő jelmezbállal zárul, mely megtagadja a lehetőséget a válaszadásra, a felfedésre, regényként tehát a lekerekítésre. Az olvasóban kialakuló hiányérzetet csak tovább erősíti a történetalakító funkciótól megfosztott és felborított kronológia és ok-okozatiság. Az így építkező szöveg nehezen olvasható hagyományos családregényként, a fejezetek, amelyek önálló novellákként is működnek, nem egy család történetét követik nyomon, hanem az egyén sorsát a tágabb értelemben vett család: ismerősök, szomszédok identitásformáló vagy éppen -romboló közegében. Ennek felismerésével a szereplők sem késlekednek, mindnyájukat a család keresése (és ezáltal egy elvesző, homályos identitás megerősítése), vagy épp ellenkezőleg, az attól való menekülés (egy veszélyeztetettnek ítélt identitás megőrzése) határozza meg.
Grecsó ezt már a kötetindító fejezetben tematizálja: Szoloványi János nyugalmazott rendőr fél évszázad távlatából tekint vissza a megoldatlan bűnténysorozatra, többek között fiatalkori szerelme eltűnésére, melynek következményeként a kényszeres felejtés vált élete irányítójává. („Nem tud ő már emlékezni, elfelejtette, hogyan kell.” 22.) Az újratanult emlékezés és ismét gyakorolt nyomolvasás révén Szoloványi visszatér identitásának korábbi, akár autentikusabb változataihoz, alapélményeihez. Az emlékezés idősíkjait összemosó fejezet azonban a keresés beteljesülésének utolsó előtti pillanatában ér véget. Fél kötettel később ugyan megtalálja az olvasó Szoloványi történetének végkifejletét, de más szereplők más történeteiben. A tény, hogy a feloldás egy jelentéktelen háttérinformációként tűnik fel, ismételten a keresésre és nem az egész átlátásának a fontosságára utal. Ekkor viszont már az is sejthető, hogy a Jelmezbál bármely két szereplője között mindössze néhány lépésből teremthető kapcsolat, még akkor is, ha ez maguknak a szereplőknek nem sikerül. Vera, aki biológiai szüleit, tehát családját, örökségét keresi, nem ismeri fel azt első unokatestvére személyében. Vera – a címmel egybehangzóan – újkori Oedipusként tér vissza szülei falujába, így alakja, akárcsak a nyugalmazott rendőré, szimptomatikus lesz Grecsó művében: hozzájuk hasonlóan minden karaktert a keresés motivál. A mozaikkockákat összekötő hátteret ekként a feledés és emlékezés, a felfedés és hazugság, a kimondás és elhallgatás kerengő, egymásba torkolló folyamatai képezik. Ennek ismeretében a fülszövegben megígért drámai egész sokkal inkább a nyomozás aktusában valósul meg – legyen szó a szereplők (ön)kereséséről vagy az olvasó értelmező gyakorlatáról –, mint egy rejtély megfejtésében vagy egy koherens történet létrejövésében.
Az olvasó kapcsolat- és értelemteremtő munkája mintegy leképezi a szereplők törekvéseit, ezáltal pedig a Jelmezbál metafikciós olvasata továbbépíti azt a hermeneutikai elképzelést, mely szerint az olvasás és a nyomozás folyamatai megfeleltethetőek egymásnak: mindkettő nyomok felfedésére és azok értelmezésére épül. Grecsó azonban felborítja a bűnügyi történetekből ismert algoritmusokat és ellehetetleníti az ezekkel szemben támasztható elvárásokat. A kötetben megjelenített nyomozások mindegyike – akár hivatalos rendőrségi, akár teljesen személyes ügy – töredékeiben van felmutatva: kimaradnak lényeges logikai lépések a bonyodalom és a megoldás között, a végkifejlet megelőzi a nyomolvasást, vagy szinte bármely más variációja a megszokottnak, mely a távolság révén feszültséget idéz elő. Példának okáért a családja után sikertelenül kutató Veráról egy későbbi fejezetben kiderül, hogy felveszi biológiai apjának a családnevét, viszont a kötet nem szolgál magyarázattal a mikéntre. Az olvasó a nyomozási folyamat különböző pontjain kapcsolódik be a történetekbe: részese lehet bizonyítékgyűjtésnek, kihallgatásnak, megértésnek vagy éppen utólagos kiértékelésnek, azonban a követhető kronológia vagy ok-okozatiság hiányában benne ragad a nyomolvasás, az értelmezés stádiumában, és a hiányérzet az újraolvasást követeli, a jelek újbóli megtalálását és átminősítését.
A Jelmezbál világában minden jellé válik, amint az olvasó elfogad, artikulál egy tényt mint információt. Ezt ismeri fel az egyik szereplő is jelenbéli állapotának előzményeit kutatva, hogy aztán megfogalmazza a mozaikregény narrációs alaphelyzetét: „Semminek sincs egyetlen oka. Mindennek sok gyökere van, az eseményeknek sok eredője van, sok helyről szívják magukba az erőt és a mérget.” (169.) Az okok eme rétegződése a történetek megtöbbszöröződését is eredményezi: a nyomolvasó személyétől függ a kialakuló értelmezés. Ez a történetalakítás módjából adódóan fejezetről fejezetre változik, amennyiben minden novella újabb főhős köré épül, aki viszont jó eséllyel lepleződött már le mellékszereplőként egy előbbi fejezetben; így a gazdaságos karakterformálásnak köszönhetően az olvasó szinte mindig többlettudással érkezik az új történetbe. Az említett sokszorozódási folyamat tovább bonyolódik azzal, hogy – az egyetlen főhős hiányával összhangban – a narrátori pozíció sem egységes a regényben. A Jelmezbál második felében az én-elbeszélők egyre gyakrabban váltják az egyes szám, harmadik személyű elbeszélő(ke)t. A mű egészét tekintve ez a tudás elaprózódásának, a teljes megismerés megkérdőjeleződésének a lenyomata; minden egyes új nézőpont megkérdőjelezi az előbbiek legitimitását, miközben az aktuális történet és szemszög elhelyezése is problémás: „Vagy ezt csak álmodtam? Az Andaxin teszi. Mindig minden megváltozik, semmire sem úgy emlékszem, ahogy azelőtt.” (253.)
A mindig minden volt már egyszer ilyetén átalakulása a szöveg végére átírja a regény mozaikvoltának mibenlétét is: a műfajok, történetek, idősíkok és így tovább keveredő változatai nem egy statikus, lezárható képet hoznak létre. A Jelmezbál mozaikja a meglévő részek állandó újrarendeződése révén ragadható meg, ezáltal pedig minden újraolvasása, ahogy a történeteinek újramesélése is, újabb olvasásra és kontextusba helyezésre hív fel.


Grecsó Krisztián: Jelmezbál. Magvető, Budapest, 2016.