Hol vannak, akik már nincsenek?

– Meghalt Lucrețiu Pătrășcanu elvtárs.

– Csak úgy egyszerűen meghalt? – csúszott ki Emilian száján a kérdés, és rögtön rájött, hogy ez mekkora baklövés volt.

– A szíve vitte el – vetette oda Brucan, és hátat fordított.

Remek felütés – és remek olvasmány Dan Stanca Robbanás című regénye. Ha létezne a címke, talán oknyomozó fikciónak neveznénk a regényt, amely az Ókirályság területén élő család négy generációját és általuk a román történelmet követi nyomon, felvillantva szinte minden sarkalatos vagy drasztikus pillanatát, miközben a világtörténelmi események reflexióit is bemutatja, a szereplők mindenkori hierarchiában elfoglalt pozíciója vagy a velük született makacsság, kíváncsiság, szerzett vagy örökölt gyávaságuk által. A regény hősei valós történelmi figurákból inspirálódnak, a kötet végén névmutató is segíti a tájékozódást, a történet/cselekmény időszámítása 1918-ban, a Nagy Egyesülés pillanatában kezdődik, és napjainkban ér drámai véget.

Dan Stanca úgy mond értékítéletet, hogy nem mond értékítéletet. Az olvasóra bízza, melyik szereplőről mit gondoljon, jellemvonásai közül melyik alapvetőbb. Döntse el az olvasó, hogy megalkuvók vagy törleszkedők, életművészek, vívódó, meg nem értett vagy felismert zsenik, a sors számkivetettjei, kegyeltjei vagy egyszerűen csak földi halandók voltak, mint mi magunk. A Bianu család tagjai nem antihősök és nem hősök.

A dédapa, nagyapa, apa és lány történetét a szerző a sorsszerűségre fűzi fel, ok-okozati összefüggéseket sejtet az ősök és utódok életvitele, hite és döntései között. Mintha az őrületnek vagy a meghasonlottságnak, a kiégésnek feltétlenül öröklődnie kellene, mert ezt diktálja valamely felsőbb erő, tételesen a sors – habár a bűnök alól legfeljebb az utókor ment fel. S ez mindenki számára világos, és tulajdonképpen ebben reménykedik mindenki. Ezáltal válik elveszetté a társadalom számára Nichifor, Emilian, Alexandru és Andreea Bianu is.

Az első három generációt leginkább a meghasonlott értelmiségi jelzőjével lehetne illetni – de a dolog ennél sokkal bonyolultabb, hiszen mindenik Bianu megvívja a maga csatáját, ha nem is a rendszerrel, de legalább saját magával.

Emilian Bianu, a történetbeli nagyapa egészen fiatalon jut arra a következtetésre, hogy „az élet nem véletlenszerűen folyik, hanem a sorsok fonalai találkoznak, összegabalyodnak (…), senki sem lehet független a többiektől” – és e hitnek nevében hagyja, hogy sodorja az ár, bár néha a part felé les, és kifelé igyekszik a sodrásból. Vitatható, hogyan fonódik össze a dédapa múltbéli cselekedete és őrülete a jelen pillanattal, az ősök tévedései és hibái miért hatnak a regény főhősének döntéseire? A dédunoka, Andreea Bianu Meinhof élete és halála adja a regény kerettörténetét. A Prológus a húszas évei elején járó lány, Andreea rövid monológja arról, hogy reményvesztett és megkeseredett, és mindössze egyetlen nap van hátra az életéből. Hogy miért csak egyetlen egy nap, arról csak a regény utolsó fejezetéből szerzünk tudomást. Tőle indulunk, hozzá jutunk vissza, mint egy jó krimiben. Andreeát az örökös bizonytalanság, a megingás köti az őseihez: e kettő mind a négy generáció életében fontos szerepet játszik, akárcsak az elvakult hit – ám ez, az ő esetében, végzetesnek bizonyul.

Kissé bosszantó, hogy a történetfolyam során a szereplők túl gyakran okolják a sorsot rossz lépéseikért/döntéseikért, bár az is lehet sorsszerű, nem szembenézni a tévedéseinkkel. Zavartak a logikai hibák, az egymásnak ellentmondó adatok: Emilian Bianu például kétszer is meghal a könyvben, egyszer 1989. augusztus 23-án, majd 1989. december 23-án. Ennek ellenére az oknyomozó fikció magába szippant és visz, a végső robbanás felé.

A dédapa a szélsőjobboldali politikai ideológiáktól és kitörni vágyástól megőrült falusi irodalomtanár, Nichifor Bianu, aki 1899-ben született, akárcsak George Călinescu, az irodalomtörténész. Utóbbi akaratán kívül közrejátszik Bianu bebörtönzésében, miután a józan ítélőképességét vesztett irodalomtanár néhány jól elhelyezett ökölcsapással kiüti a híres tudóst, és ezzel saját magát is a viszonylag szabad emberek sorából. A regényben, akárcsak egy díszszemlén, felvonul a kortárs román történelem számos alakja, például a szélsőjobboldali Nichifor Crainic, aki a dédapára van óriási hatással.

A nagyapa, Emilian Bianu viszolyog őrült apjától, szégyelli bebörtönzését, melynek okairól alig tud valamit, de retteg, hogy az ő életére is rányomja a bélyeget. Ígéretes tehetség, filozófushallgató, egy találkozásnak köszönhetően az ötvenes évek elején Silviu Brucan protezsáltja és a Scînteia lap munkatársa lesz, így felhagy a filozófiával. Egész életét a Scînteiánál tölti, magasabb, illetve ahogy az idő telik és az éppen követendő ideológiák változnak, egyre alacsonyabb beosztásban. Felesége, Lenuș szerint már akkor ott dolgozott a Scînteia-házban, amikor még álltak az új idők épületének állványai, és megérte a robbanást, bele is pusztult. A regény szerint 1989. december 23-án feldúlt idegállapotban sétálni ment az Egyetem tér felé, és eltalálta egy kósza lövedék, a felesége már csak a halottasházban látta viszont.

Az apa Alexandru Bianu, a lázadó, aki megelégeli a romániai kommunizmus alattomosságát, szürkeségét és apja megalkuvását a mindenkori hatalommal szemben. Az NSZK-ba szökik, ahol rövidesen a Szabad Európa Rádió munkatársa lesz – dolgozik, és kiábrándul, majd újra hisz. A Szabad Európa Rádiónál elkapja az utolsó óráját a boldog időknek, amikor a Vasfüggöny és a Szovjetunió még rendíthetetlennek tűnik, és ez rengeteg hallgatót biztosít az adónak. Ugyanott találja az átmeneti időszak is, amikor a „keleti blokk” recsegni-ropogni kezd, majd összeomlik, és vele együtt részben a rádióadó is. Német feleségével visszaköltözik Romániába, ahol egy ideig hősként ünnepelik, de a dicsfény hamar megkopik, a jólét is, a felesége visszamegy Németországba, a lánya pedig növöget, és egyre furcsább.

A lány, Andreea Bianu Meinhof élettörténete a legzavarosabb része a regénynek: visszaemlékezésekből, puzzle-darabkákból áll össze, a készlet viszont hiányos. Szerény magyarázatként szolgálhat az a tény, hogy Andreea édesanyja, Helga élettársa Jean Hani „egy elzászi, aki távoli rokona az azonos nevű francia filozófusnak, akinek a vallásos szimbolizmus volt a szakterülete”, de jelenleg öngyilos merénylők nevelésével foglalkozik – vagy a megigazulás ösvényére vezeti őket? Nézőpont kérdése. Ha Andreea személyének megértéséhez azt is figyelembe vesszük, hogy Helga a hírhedt Ulrike Marie Meinhof unokahúga, a Vörös Hadsereg Frakció nevű szélsőbaloldali terrorszervezet megalapítója, akkor valószínűleg jól belegabalyodunk a sors fonalába, és még mindig nem fogjuk érteni, mi vezetett ahhoz, hogy Andreea Bianu Meinhof égbe küldi magát és egy bevásárlóközpontnyi embert „Bukarestben, az erőszak paradicsomában”, köztük a saját édesapját, akinek ottlétéről fogalma sem volt, hiszen apja kerülte a bevásárlóközpontokat, rossz sorsa vezette aznap oda.

Az Epilógusban vélhetően az elzászi Jean Hani utolsó gondolatait, magával való végső leszámolását olvashatjuk, hogy miért, az talány. Jean Hani kapcsán sok más kérdés is felmerülhet, de mivel nem vagyok a filozófia tudományának ismerője, nem firtatom, miért éppen René Guénon és követői kerülnek bonyolult kapcsolatba a regény főhősével, Andreea Bianu Meinhoffal – de ez azzal magyarázható, hogy mindent nem érthetek, és nem is szükséges értenem.

Dan Stanca: Robbanás. Fordította Koszta Gabriella. Kalligram – Book­art, Csíkszereda, 2021.

‍