Hogyan tud ennyire elkeserítő dolog ekkora irodalmi örömet okozni? Székely János „újrafelfedezése” a Kolozsvári Magyar Napokon

A Kolozsvári Magyar Napok első napján az irodalmi események sorát Székely János A nyugati hadtest című prózakötetének kétnyelvű bemutatója zárta. Az 1979-ben megjelent kötet újra kiadásra került a Curtea Veche gondozásában és Marius Tabacu fordításában. A könyvbemutatót Lari Giorgescu nyitotta meg, majd Márton Evelin és Filip Florian beszélgettek a kötetről. Elsőként Lari Grigorescu, a Bukaresti Magyar Színház színművésze lépett fel közel egyórás, román nyelvű felolvasószínházi performansszal, amelyet Kovács Zsuzsánna rendezett. Ezt követően a résztvevők egy rövid videóinterjút láthattak Marius Tabacu műfordítóval, aki Székely János A nyugati hadtest című kötetét fordította román nyelvre. Kiderült, ez volt első fordításainak egyike (Lászlóffy Aladár novelláskötete mellett), ismerősei ajánlására kezdett el foglalkozni vele, ugyanakkor szovjet fogságban meghalt nagyapja tiszteletét is szem előtt tartotta (nevét később feltüntette a fordítás címlapján is).

Mivel az első kiadás a cenzúra csúcsidejében jelent meg, nem lehetett az eredeti címén megjeleníteni, így a kötet az egyik novella címét megörökölve Ce este norocul címmel jelent meg (az idei kiadás azonban már a pontosabb, Armata de apus címet viseli). Arra a kérdésre, hogy milyennek ismerte a szerzőt, Marius Tabacu elismerően csak annyit mondott: „öröm volt mellette hallgatni”. Székely Jánost egy rendkívül szerény, introvertált embernek látta, aki nem vagy csak ritkán fogadott el díjakat vagy felszínes kompromisszumokat. Marius Tabacu hozzáfűzte, kissé elszomorítja, hogy egyre inkább eltűnőfélben vannak a hozzá hasonló értelmiségiek.
A villáminterjút követően Márton Evelin és Filip Florian, a bukaresti Balassi Intézet munkatársai beszélgettek a most újból felfedezett prózakötetről, valamint első találkozásukról Székely Jánossal. Filip Florian el is hozta magával a Ce este norocul egyik kiadását, amelyet még az internetről vásárolt használtan, csupán pár lejért. Elmondása szerint nagyon zavaró, hogy ennyire méltatlanul elfeledett ez a kötet, miközben az igény és érdeklődés meglenne felé, különösen Dragomán György munkásságát látva, aki Székely Jánoshoz hasonló stílusban, tematikában és műfajban alkot. A beszélgetés hamar gondolatibb ívet vett fel: a szerző kamaszkori katonaiskolai tapasztalataitól kiindulva egészen addig sodródtak a kérdések, hogy kik felelnek a háborúkért, kit miért lehet hibáztatni, és miért könnyebb bevallani a(z akár nem is saját) hibákat, mint másokat terhelni velük.

Ennek kapcsán Márton Evelin megjegyezte, hogy érdekes lenne elképzelni ezt a prózakötetet mondjuk iskolai olvasmányként, hiszen ahogy sokan irodalomból sem érik utol a kortársakat, úgy a középiskolások sem érnek el a második világháborúig történelemórán, ha mégis, legfeljebb felszínes ismereteik vannak. A nyugati hadtest nagyszerű tükre lehet annak, min mehettek keresztül nagyszüleik, így, ha a fiatalok a tényeket nem is ismernék teljesen pontosan, humanitárius, emberi szinten mégis tudnának kapcsolódni az olvasottakhoz, jobban meg tudnák érteni a háttérfolyamatokat. Filip Florian megjegyezte, hogy román gyermekek is hasonlóképp viszonyulnának hozzá, ebben pedig a fordítottság sem lenne akadály, ő ugyanis román anyanyelvűként nem érezte, hogy bárhol sántítana a fordítás, nem érzett semmit idegennek. Legnagyobb benyomást keltő olvasói élménye az a paradox felismerés volt, hogy ennyire szomorú, szörnyű események olvasása közben hogyan érezhet mégis ekkora irodalmi örömöt.