Hófehér papírlap kell

csupán tenyérnyi hófehér papírlap kell, egy érintetlen kis sziget, hozzá néhány pillanatig tartó háborítatlan béke, a zavartalanság vírus- és virtusmentes nyugalma, az „itt és most” bódító mozdulatlansága a jelteremtés gyönyörének lehetőségével, csak az alkotás átélésének pillanata kell a létezés kétségbevonhatatlan dokumentumaként és a jelenlét garanciapapírjai kellenek hozzá, hogy csakugyan elhihessük: ami van, az valóban van, de máris elővillan a kérdés: ha van létezés, akkor vajon miért és meddig van, meddig lesz hozzá értelem, meddig balanszíroz a pillanat itt a történelmi bizonytalanság függőhídjain a fennmaradás törésvonalai mentén, ahol csak esély az esély arra, hogy legyen holnap ezután is, ámde bízva bízzunk: lesznek még további pillanatok, szép pillanatok, főként akkor, ha várnak ránk szebb idők, s nem agyonfirkált receptúrák szippantják, szívják magukba rostjaik idegszálai közé az ispotályra megérett Terra incognita elfekélyesült, szurokfeketén bevérzett, labilis egészségi állapotának félelmetes dokumentációját, emígy rögzítve a planetáris égitest DNS-spiráljának pillanat- és kórképét, miközben a homo merkantilis ledarálja, majd újrahasznosítva értékesíti az évszázadok felhalmozott szellemi és tárgyi kacatjait, űrszemetét, porrá égetett és szénpirulákká préselt katedrálisait, a korosodó létezés levedlett hámhulladékát, hétköznapok szennyes maradékát, gondolat- és eszmefoszlányait, s lám, Nostradamus árnyéka körül megreccsen a harmónia, ahogy az egykor fess építmények létalapjainak építőkövei sorra pattannak el, de hát nem kell az már senkinek, kinek is kellene a kiegyensúlyozottság statikusan langyos unalma, a természet aranyat érő aránymutatói és az aranymetszés pofonegyszerű követelménye, a stonehenge-i rejtett energia sugárzása, a menhirek biztonsága a rémhírek gátlástalanságának hódító divathullámai ellenében, mialatt vígan zajlik a röhögő-média-komédia vérszegény csillagocskákkal plafonokra felkenve az ömlesztett hangzavar és színorgia vibrációs hullámainak papagájszínekkel virító mázában, ám tudjuk, semmi nem örök érvényű, ezt bizonyítják romba dőlt viskók, paloták, kultúrák, birodalmak.

Stabilan már csupán az Idő ketyeg mániákusan önmagában, bár ez nem látszik meg rajta, hisz személyi igazolványában mindössze a számok matematikai képlete változik, ami nem mutatja ki, hogy ma egyfajta neo-középkorban élünk, egy folyamatos számmisztikai slamasztika időzónájának geokáprázatos középkorában, sőt, lehetünk még akár neo-ókoriak is, ősidőkbe vesző ókora a majdani eljövendőnek, már ha megéri ez az elszürkült, porába hullt Szilícium-völgy a szilícium-jövendőt, amihez minimum annyi kell, hogy az anyagból a túlélés paramétereinek szintjén bár egy szitányi matéria megmaradjon és az Idő rostáján fennakadjon, pedig a pattintott kőkorszakból épphogy csak eljutottunk a csiszolt gyémánt korszakába a csiszolatlan agyak káprázatimádatának köszönhetően, miközben a lét vasfüggönye mögött történt még ez meg az az emberi szennyesek nagymosása és az agymosás vonalán, hisz már a dicsőséges reneszánsz fénykorában is létezett pizza-stílusú felnégyelés, volt bitófák négy évszakos virágzása, családfák kiirtása, keresztfák felállítása, s az igazságosság oltárán a test igazságos felszeletelése is megvalósult párosan porciózva: kettőbe, négybe, hatba vágva, aztán eljött a kaszás is, s ha már eljött, kaszált is, vele surrant be a járvány, a járvány zsebében újabb járvány, nem emelkedett a moralitás szintje, inkább csak a mortalitás számmisztikája változott meg, ami már önmagában humanotrauma, aztán lett sokféle látványosság: kerékbe és karókba illesztés, pórul járásként sáskajárás, ekkor jelent meg a lófarkak közé kifeszített romember modellje is, ami egy emberrom amolyan szakítószilárdság-próbájává lett, ez pedig nem volt más, mint a századokkal későbbi magdeburgi félgömbök első típusú találkozásának szerencsétleneken történt tesztelése a megskalpolt fazonú divathullámok tetemrehívásának idején, hollóetetéskor, ólombetűkből öntött ólomgolyók célzott röptetésének korában, mindez rózsaszínű emberhúsba beleágyazva, beleoltva, beleültetve, tudván: hogy bár a test elporlad, de hála az anyagnak, az ólom megmarad, s egyszer még ólomharang nyelve lesz belőle a nemzetközi meg nem értés félrevert hangjaival,

Ámde büszkélkedjünk, nem csupán rossz hírek keltek fél lábra, hisz világra jöttek Botticellik, Bachok, Beethovenek, voltak Konfuciuszok és Kopernikuszok, születtek szép arcok, szép testek, szép alak-alakzatok etruszk, görög, római minta-ideálok, létezett Dürer-féle rajzi matematika az eszményi test méreteire kalibrálva, Boschok, Arcim­boldók, Dalík megfacsart fantázia-mítosza, képi antinómiák turbulenciája, lobogott a tiszta Hokusai-fehér, a lángoló Lenin-vörös, a légies Byron-kék, aztán mára divat lett a bőrponcolás, az izompumpálás, tetovált ábrák stigmatikus jelrendszere a betűket nem ismerők számára úgy is, mint érzékeny piktogramjai a nemek közti kiismerhetetlen relációk sokszögének, s míg a magasban a ballisztikus történelem jelzőtüzeiként űrbombák villannak egykori görögtüzek helyett kifelé szállva a sztratoszférából szférák zenéjére, addig alant, a békaperspektívában kopnak a századok, és már megint este van, este van, szép, csillagos Szent Bertalan éjszakája alig nyugalomban, Stuart Mária is lehajtotta koronás fejét, aztán már az sem hasad tovább, így hát aludj el szépen, emberiség, s tanuld meg, hogy csak hulltával dicsérd a napot, ami felett Newton lehullt almájának és Danton lehullt fejének doktrínája őrködik kétségtelen kísérleti bizonyításaként a gravitáció változatlan jelenlétének, persze ezt az újfirkász-tollászok, a vészhír-álhír-halálhír-szerkesztők másként élik meg: arcukon édes mosollyal közeledő formás aszteroidákról álmodoznak, amelyek, persze, nem az ő ágyukba csapódnak be.

Miközben kopogtat, dönget, ajtókat rúg be a klímakatasztrófa, vándorok vándorolnak hetedhét országokon át, jönnek világgá, összeér özönvíz és pokoltűz, ehhez ráadásként mi is jól befűtünk szén-dioxiddal, de sebaj, rezeg Baliban a buli-bál, senkit nem érdekel, mi lesz a nagynéni diófurnéros almáriumával és porcelán éjjelijével a nappaliból, egyre csak épülnek a jachtok életeket mentő Noé-bárkák helyett, s bár a kultúra nyugtával sötétbe vesznek a szellemi Everestek, attól még lesz hangja, lesz visszhangja a holnapnak, ha megjelenik horrorkodó Piroska farkasüvöltéssel, s lehet ismét négykézlábra ereszkedni, vicsorogni, falkába verődni, hiszen Plautus szerint a helyzet változatlan ősidők óta: „homo homini lupus”, lám, Darwinnak milyen igaza volt, Einsteinnek viszont milyen igaza van, még ha relatíve is, mivel a szürkeállomány mellett fekete lyukak is sűrűn előtűnnek a koponyákból, ámbár ez nem befolyásolja a lúzereket, tán emiatt lett ennyire életképes az emberi ellenszenv, tömegvonzás helyett a tömegtaszítás, amit vagy kezel, vagy nem kezel majd a kései angolkór, már ha az eseményeket lejegyzi valaki, amihez csupán tenyérnyi hófehér papírlap kell, de ha majd jön a vég, az a papír is elég

Budapest, 2022. január 13.

‍