.svg)
Hivatal
Elég hamar tudni lehetett,
körülbelül a második hónap után,
amikor fölnéztem az épület mellett a fényszennyezéstől
fekete lyuk sötétségű égboltra,
hogy egyszer így fogom narrálni a fiatalságom,
hogy egy szobányi kocsma előtti
lépcsőkön,
nálam idősebb,
hozzám hasonlatos
gyakorlati értelmiségiekkel,
értem neurotikus gyermekből
az alvásképtelenségbe belenyugodott férfivé,
ittam magam véresen gusztustalanná,
esett ki belőlem a gyermeki jóindulat,
csodálkoztam rá, hogy mindannyian
morózus zsidó medvék leszünk,
próbálkozásaink egymásra helyezett
súlyával értjük meg, hogy
ami könnyedén megy, az nem a miénk,
ami a miénk, az bármikor elveszhet,
lépcsőkön üldögélő,
eseményszomjas médiaművészek
zárják körbe
kora nyári péntek estéinket,
lehetőségek és mintázatok egyvelegével
kitöltött egyéjszakás ismeretségek,
minden nap meghozott áldozatok,
oltár nélkül
önmagunk elviselésére,
szürke lépcsőkön
üldögélve
megdermedve,
ütött végre
a tudat, hogy
ez az maga,
nem a folyamat kezdete,
hanem a dolog maga,
ez lesz majd elmesélve,
összerakva,
belegondolva,
meg-megértve.
Vágott virág
Így jön ez ki,
visszautasításainkat is csokorban kapjuk,
egyszerre több feladótól,
külön üzenet nélkül.
Vegyük hát el, tegyük vázába,
várjuk meg, míg elhervadnak,
akkor úgyis ki kell őket dobni.
Kint, a vadregényes nagyvilágban
számlálatlan nőnek,
de nyugtasson meg a gondolat,
hogy nem mindegyiket mi kapjuk meg,
másoknak is jut,
összegyűjtve, felcímkézve.
Érdemtelenségem elismerése mellett
Hogy mutatjuk meg, amit ismerünk ebből a világból,
az unalmas házibulikat száraz csipszes tálakkal,
beállított utazós fotókat,
hogy milyen nevetséges az, ha valaki
túlságosan próbálkozik, és milyen
szörnyűségesen nehéz tudni, az mikor is van,
hogy milyen az, amikor végigsimítják a combod
geodézia-előadás közben olyanok,
akiknek a jelentőségét majd a nosztalgia adja,
hogy az első szerelmek mindig
a visszapillantó tükörben égnek,
hogy vigyázz majd arra, hogy
a tükörben a tárgyak közelebbinek tűnnek,
mint a valóságban,
hogy mutatjuk meg a
megbeszéléseket, ahol emberek élvezik, ahogy
a hangjuk elmossa a mindenséget,
becsben őrzött heti egy józan napokat,
hogy teszed magad méltóvá ahhoz, hogy
egy új életet vezess be a régibe,
ahol vannak gyerekprostituáltakat forgalmazó bűnszervezetek,
és üres ablakok üres lakásokban,
hogy lehetsz idegenvezető, ahol te is eltévedsz,
de egyre ismerősebb helyeken,
ez a testamentum,
egy ajándék, mindig érdemtelenül,
mint a gazdag gyerek, aki úgy kap autót,
hogy még jogosítványa sincs,
az élet egyszer csak megváltozik,
amikor megérkezel,
üdvözöllek, én itt vagyok,
egy padon éppen valami szendvicset eszem,
csontsoványan, másnaposan és koravénen,
de már nem fiatalon,
itt várok rád,
már évek óta.
