„hiszen a kényelem logikája egy”

A Ház, délután a Lector Kiadó és a Prae közös gondozásában jelent meg, Láng Orsolya ötödik kötete. Mohácsi Balázs a fülszövegben azt írja, ezekben a versekben a szerző bizalmasává fogadja az olvasóját. A ház intimitása adott: kényelmesen vagy éppen kissé szorongva fészkelődünk, miközben Láng Orsolya rámutat a szobák különböző sarkaira, még akkor is, hogyha tudjuk: „Részleteiben vizsgálni valamit, / önmagában félrevezető” (Távcső). A szövegvilág bensőséges hangulata mégsem zavarba ejtő módon bizalmaskodó, nem hátsó szobákból vagy nyárikonyhákból kiszűrődő összesúgások hangján szólal meg, sokkal inkább nyílt párbeszéd a nappali leghűvösebb pontján, a szőnyegen hanyatt fekve: „Itt megtapasztalható az a furcsa kiszolgáltatottság, / amely függőleges helyzetben ritka” (Ház, nappal).

A kiszolgáltatottság felvállalása áthatja a kötet egészét: már mindjárt a második vers, A jövevény előidézi azt a perspektívát, ahonnan nézelődni nem mindig kényelmes, de szinte kivétel nélkül ismerős. Annak ellenére pedig, hogy a vers szubjektuma a jövevény – olyan szó, amelyhez az idegenség tapad mint képzettársítás –, az olvasó számára mégis a tér, a környezet válik a nehezen kiismerhető Másikká, ami helyenként domesztikált területnek tűnik, máskor viszont érzékelhető az az állandó fenyegetettség, hogy „visszafoglalják tőle / a helyi erők”. Olyan külső és belső terek ezek, amelyeknek mélyrétegei korábbi lakók nehezen levakarható kéznyomait viselik: „A szegeket nem tudta kihúzni, / Nem akarta felsérteni a meszet. / Egykor valaki az ürességtől tartva / tányérokat aggatott a falra, / ezeket vette le, / és felfénylett a szoba” (A jövevény). Nem nehéz kitalálni hát, hogy a jövevény nem az olvasónak, hanem a környezet elemei számára idegen, vele együtt nekünk is a teret kell kiismernünk a változó fényviszonyokban, míg végül azon kapjuk magunkat, hogy megtanulunk eligazodni a házban, ami akkor lehet otthon, ha „egy / könyökhajlat és egy lépcsőforduló / egyazon elven működik” (Apró balladák képei).

A térrel való ismerkedés során nemcsak a tapintás és a többi érzékszervi tapasztalat mentén válik fontossá a test. A versek szubjektumának saját körvonala egy másik test hiányában rajzolódik ki: „Jó volt ott, / arcával egy hátban” (A jövevény). Ez a másik test mintha az érzékszervek meghosszabbításává válna, általuk válik elviselhetővé, vagy éppen bomlik le a környezet idegensége: „Itt volt a test, közel. / Evett, aludt, kereste a ház bejáratott / útjait, kapcsolókkal érintkezett” (A jövevény). Jelenléte a hiátusban képződik meg, nyomában pedig feltárulnak olyan részletek is, amelyek bár a hétköznapi jelenetek kiragadott kockái, a másik testének lenyomata által versmotívumokká avanzsálnak: „Nosztalgiát érzünk a lezárt utcák, / találkahellyé változott lakások iránt, / a közöny még mindig idegen, / de már nem harapunk akkorákat” (Rendeződünk). Az egykori testek lenyomata olyan térbeli elemmé nő, ami homorúból domborúvá kerekedik, és jól kitapintható jellegének köszönhetően egyre könnyebb beszélni róla: „Mezitlábaik a cementen, / a bőrkeményedések kedélyes tapasztalatcseréje – / hogy csak egy pillanatra lebbentsük fel / a bensőségességről a leplet (A jövevény). Még akkor is, hogyha a versbeszélő szabadkozik: Ne hidd, hogy a motívumgyűjtő / könyörtelen éberségével élek. / (…) Többé nem nyúlok hozzád – ígértem, / hogy életem szerves része maradhass. / Járkálok, nézelődöm és felelevenítek. / Semmi tárgyiasítás, semmi megörökítés. / De hogy a gondolatok mit lerendeznek / ezen az elvonón!” (A magatartásfelügyelő jelentése).

A nagyon is személyes hangnem nem válik öncélú kitárulkozássá vagy kínos vallomássá: egyszerű, őszinte és mindenekelőtt a környezet feltérképezésének eszköze. Bár azt látjuk, hogy a szöveg szintjén a versek szubjektuma a másik testtel fenntartott egykori kontaktus által és a környezettel való kapcsolatteremtés mentén képződhet meg, nagyon is konkrét és a kötet egészét tekintve egységesnek tűnik. Azt mondhatjuk, hogy olyan versbeszélőnk van, aki gyakran úgy hivatkozik, mintha csak az összefüggésekben, kapcsolódásokban szeretne magáról beszélni (a Mintha hályog című versben: „Restelli látványként magát, teherként ettől / csak súlyosbodik, elnehezül / a közeggel folytatott mérkőzésben, süllyed”), ennek ellenére mégis határozott vonásokkal bír, a környezet (és a környezeti hatások) alakítójává, nem pedig kizárólag passzív befogadójává válik.

Mindemellett nem egyetlen tapasztalatból fakad ez a sokat emlegetett hiátus, még hogyha a homogén hangvételnek köszönhetően erre is következtethetnénk: látjuk az egykori szerető vagy élettárs nyomait, az erdélyi falusi ház szobájában üldögélő szülőét, de vannak olyan alakok is, amelyekhez nem tisztázott a versek szubjektumának viszonya. A társas kapcsolatokat, az önmagunkkal és a körülöttünk lévővel szemben táplált idegenséget olyan konkrétumok mentén ragadja meg a szerző, mint a nyelv kérdése, az utazás vagy a kisebbségi származás személyiségbe ágyazott, levetkőzhetetlennek látszó gyökerei. Ahogy a Zwischenmenschliche Beziehungen című vers is utal rá, bármennyire is túl hangzatosnak érezzük az anyanyelvünket kimondani, ebben a szövegvilágban a társas kapcsolatok ábrázolhatósága erős súlypont, és ez a szöveg javára válik.

Az idegenséggel való állandó játék ellenére a versbeszélőnk nem viselkedik űzött vadként, de nem is gyantával lecsöpögtetett bogár, amit változatlan formában őriz meg a múlékonnyal szemben táplált dac. Az ideiglenes válik az állandóvá, az ismerőssé, az otthonosság megteremtésére tett kísérletek csak akkor valósulhatnak meg, hogyha a versbeszélő hajlandó összebarátkozni a változással és az elengedéssel: „amikor azt a szép, szúrágta ágat / amit olyan hosszan hordoztam magammal / mintha meg akartam volna tartani / a hegytetőn elhajítottam / én lepődtem meg jobban / láttam, hogy te érted” (Apró balladák képei). Egyenesen beszél az örökölt és teremtett otthon iránt érzett ambivalens vágyakozásról (Oda-vissza), arról, hogy önmagunk és a másik számára hogyan változunk a nyelv közegén belül (a Már három napja című versben: „Talán azért, mert az anyanyelvemnek én vagyok a gyereke, az idegen nyelvem pedig gyerekcipőben jár. Függetlenségem kulcsa az idegen nyelv, amellyel kiléptem otthonról”), a terek pedig gyakorta csak ürügyként szolgálnak arra, hogy fizikai hordozóivá váljanak annak, amire másképp nehéz lenne kifejezéseket találni: „A ház emeletére vezető lépcső egyszemélyes. Ha az egyik éppen akkor jön le, amikor a másik felmegy, vékony ruhánkon át érezzük, hogy sós és meleg a testünk” (Már három napja).

Annak ellenére, hogy a kötetben tárgyalt témák viszonylag hamar és könnyedén körvonalazódnak – és ezáltal leképeznek egy egységes és összefüggő kötetkoncepciót –, nem válik egysíkúvá vagy monotonná a versek egymásutánisága. A mindennapi élet képeit látja és ismerős érzésekkel találkozik az olvasó, de az, hogy a versbeszélő éppen mire és hogyan fókuszál rá, az legtöbbször kellemes vagy éppenséggel felkavaró meglepetés (de figyelmeztet: „Az ajándék / azzá idomul, amire igény mutatkozik.”). Ami még inkább megkapó, az az egyenletes, de korántsem érzelemmentes vagy nyers hangvétel: ugyanazzal a megfigyelői pontossággal írja le azt a hétköznapi látványt, hogy a fonott kosár szálai felbontják a fényt, és azt is, hogy „a sárdagonyás, ganélével csörgedező udvarban” (Januári reggel) egy idős nő lefejez egy kölyökmacskát. „Ami arra való, abból előbb-utóbb úgyis / irodalom lesz”, de Láng Orsolya szűrője, valamint tájat, szobákat, udvarokat, partokat és bútorokat részletekig pásztázó tekintete mégiscsak segíti a felismerést: „nem csak én gondolom erről a helyről, hogy menedék”.

‍

Láng Orsolya: Ház, délután. Lector–Prae, Marosvásárhely–Budapest, 2024.

‍