Stark Attila: Gigantes
No items found.

Hiszem és vallom

XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 12. (890.) SZÁM – JÚNIUS 25.
Stark Attila: Gigantes

Nincs íróasztalom. Századom sincs, bár kettő is jutott nekem. Hiába. Egyikben sem vagyok otthon. A hontalannak hogyan is volna íróasztala. Valójában író sem vagyok, bár íróasztal mellett annyi mindent elművel az ember, aminek az íráshoz nincs köze. Célszerű volna ivóasztalnak nevezni, akkor egyből igen sokan, főleg a múlt század derekától errefelé élt és alkotott szent szörnyetegek közül éreznék odaátról is az összetartozást. De ivóasztalom sincs, nem mintha időről időre nem átallanék inni, mások asztalánál. Mégiscsak a múlt század gyermeke vagyok. És akiktől a mesterséget tanultam, azok hol az íróasztalnál ittak, hol az ivóasztalnál írtak. Vagy olybá tűnt nekem. Aki sem itt, sem ott nem voltam otthon, csak tévelyegtem innen oda és onnan vissza. Úgy alakult az én bűnösen könnyű, a múlt század háromnegyedén indult életem, hogy fiatal fejjel háborgást láttam csak, nem háborút, nem bátyám, apám, nagyapám esett el a fronton, csak a műszakirajz-tanárom az egyetemi könyvesbolt mellett az utcasarkon, a nőket nem katonák erőszakolták meg, gyermekeimet pedig immár csak szóval meg szemmel verik, pálcával sosem.

Könnyű nekem! Nem nyomta haza súlya a vállam, mert annyira összezavarodtam a sok rám vert, rám pirított, belém sulykolt, hozzám vágott haza-fogalom és a tőlem különféle helyzetekben különféle helyeken a haza nevében elvárt különböző magatartásformák között, hogy inkább a hasadást választottam. Pehelykönnyű vagyok tehát, ahogyan asztal és hamutálca nélkül vonulok félresiklott életek, rosszul elsült választások, be nem tartott ígéretek, fel nem vállalt identitások között, hazátlanul. Pihés gyerekként annyiszor szembesültem azzal, hogy van valami, azt valahogyan hívjuk, de úgy bánunk vele, mintha valami egészen más lenne, amit viszont nem úgy hívunk, és ami a leginkább foglalkoztat, arról nem szabad vagy nem lehet beszélni, hogy nem csak a haza hiánya éget veszettül engem, hanem a valóság hiánya is. Valóság nem létezik, hiába hasad a hús és törik a csukló és oltanak hólyagot a vállra, hogy ne betegítsük a társadalmat. Amiről beszélünk, az nincs, ami van, arról pedig nem beszélünk.

Naná, hogy mindenki író! A vérző, bicebóca természetre szavakból, eszmékből, ideákból gyártjuk a rongyot, amiről aztán diskurálhatunk. Doberdó, Don-kanyar sokat nem mond nekem. Akkor már inkább a mohácsi vész, azzal valahogy tudok azonosulni. Ott fuldoklik, talán, II. Lajos király. Úgy fuldoklom én is. Ő a patakban, én a levegőben. Vágni lehet a füstöt, a szűrő nélkülit szívó láncdohányosok füstjét, azokét, akik nem pattannak lóra és nem vágtatnak el, ki a várból, neki a török seregnek, át a bérceken, a nyaktörő mélybe le, hanem csak toporognak egy helyben és füstben mérik az időt. A tétlenség nyomorult biztonsága ez. Ha nem cselekszel, baj nem érhet, azaz ha cselekszel, azzal bajt hozol magadra és mindenre, ami hozzád fűződik ezen a földön. Csoda-e, ha dermedten dohányzik, aki él?

Úgyhogy dohányzok én is, estétől reggelig, utána pedig évekig rá se nézek a szivarra. Mert elgondolni nem és megírni sem, csak példázni lehet mindezt, élettel, ki a várból, neki a török seregnek, át a bérceken, a nyaktörő mélybe le. Tempózunk, futunk, tekerünk, és egyszer csak, egy nyári délutánon, biciklivel fölfelé a kolozsvári Sörgyár-hegyen, megáll az idő. Tőlem jobbra, a napsütésben szikrázó járdán Mózes Attila közelít, szinte látom már elgyötört arcában világító, gunyoroskék szemét, csakhogy színbomba robban és érvényét veszíti minden, ami volt, van és lesz, mert az elkínzott, megnyomott, kitűnt, elismert, szeretett, nagyra tartott és majdhogynem elfeledett, apró termetű helikoni prózaóriás átszellemült arccal, rózsaszínű fagylaltot nyalogatva úszik a járdán lefelé a langy levegőben, és innen tudom, hogy van valóság, a kerékküllők két, egymástól alig eltérő állása, a lópaták két dobbanása, a dobpörgés két üteme, kilégzés és belégzés között, ott, ahol nem lehet beszélni, gondolkodni, cselekedni, mérlegelni, dönteni és ítélkezni sem. Van valóság Doberdó és rózsaszín, cigarettavég és földieper, fogcsikorgatás és napsütés, íróasztal és ivóasztal között. Hiszitek-e, hogy e vacsora a megszentelt életnek jele és pecsétje?

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb