Hiszem bűneinknek bocsánatát, (Versek)

Hiszem bűneinknek bocsánatát,

ezt kellett volna felelnem,

kezemben a kiskátéval,

hát nem igaz, tiszteletes?

Az a kör, a konfirmációsok,

vajon miért nem mondták,

betegségem legkevésbé sem

gyanús, jelenlétem valódi?

Hogy nincs okom alibire,

hogy nem akarok elveszni,

és hogy hiába nem tudom

a kátét, szemérmetlenül

szeretem Istent. Őt fogom

vallatni halottaimért.

‍

Tisztogatás

‍

Hogy leejt a szemed, nézésed

tárgya lettem, míg le nem

hullottam látóteredből. Hallom,

milyen erővel húz az izom

más irányba. A tányéron

almaszeletek. Vizeskancsó

izzad a fényben, lobog

a pamutfelleg.

Ugrásra készen álltam,

locsolócsővel jöttél felém,

de rájöttem: nem vagyok egyéb,

mint hasadt cseresznyebél.

Két vörös csepp a barázdált műanyagon.

És mintha folpackba tekernéd,

a víz becsomagolta a széket, ahova estem,

és a nyugágyat, ahonnan néztél.

‍

Hitújítás

‍

Utaztunk mi magányban. Vállad fölött

plakátok. Kigondoltam, mintha lenne rá

pontos matematika, hogyan nézzek

feléd, ne rád.

Mögötted a reklámszöveg vakbizalomra

alapoz: higgyem, minden fájdalmat old,

a többire meg ne legyek kíváncsi. Utazunk.

Én a sínek egyik oldalán, te a másikon.

Mikor először rád mosolyogtam, szégyelltem,

és kabáttal takargattam magam. Olyan volt,

mint a pólyálás, a csecsemő óvása,

mert törékeny, mert tudatlan.

Csökkent jelenlét. Társaságban is ezt

gyakorlom. Ne is gúnyoljanak érte.

A vibrálást meg eltagadom – ahogy

a vaskerék szikrázását se észlelik.

Nehéz vagonokban ülnek, a dolgok

rajtuk kívül történnek. Hitújítás,

hogy már nem is a vallást kívánom,

hanem egy férfikezet.

‍