.svg)
Hirtelen sanzon
Te messzebb laksz tőlem, mint én tőled,
de találkozunk néha tévúton.
Összebomló kazla az időnek:
te érzed csak, én meg már tudom.
Az első mondatok, egy üveg bor,
az a kis szoknya, kertvégi árnyak.
A vigasz hevében az est fölforr,
és út lesz minden. Mint akit várnak.
Így érkezünk haza gondolatban,
te magad elől futva, én holtan.
Harminc leszel, én most múltam hatvan.
Harminc évig benned bujdokoltam.
Köntör búcsúja
Egyszer majd belőlünk előtör,
ha elég fásultak leszünk hozzá,
az öntudatban élő Köntör.
Már nem falaz minket tetszhalottá,
csak áll, malteros kőműveskezét
lelkes kézfogásunkba törli.
Zavart mosollyal, mint a tetten ért,
szól: bocs, de nem tud itt időzni.
Menjen csak, sok az építkezés,
itt végzett, már színről színre látunk.
Tetteinkben nincs már tettetés,
most már semmi nem marad utánunk.
Máriafürdői elégia
Úgy kéne emlékezni, mint a Nap,
időn túl, forrón árasztva a múltat,
hátha kiolvadnak a belső ragyogásból
az élet kútmélyében lüktető árnyak,
a gyerekkori nyár, a régi Balaton,
a máriafürdői főtt kukoricák,
a vihar előtt csapongó nádas,
hátha hazaérnének végre
a Vilma út salakján gyalogló nyaralók,
szatyrokkal kezükben mennek
az öntudatlan, tiszta lét felé,
a nagy vízhez, amely önmagába ring,
a kis kapun belépve kifújják maguk,
kerti kútba eresztik a görögdinnyét,
nem jut eszükbe, hogy lesz idő,
amikor árnyaikkal magamra maradok,
este majd üldögélnek a teraszon,
kanalazzák a sötéttel telt dinnyehúst,
végül még egy éjszakai fürdés,
csillagok közt úsznak a halottak,
rám hagyták a tó összes emlékét,
hűvös tömb hullámzik bennem,
fölhozni innen bármit minek, kinek.
Aki emlékeivel egyedül maradt,
meg sem született talán.
