.svg)
I. Balázs
Nagyon kemény. Tisztára összeolvad a gitárjával. A hangok nem is a hangszeren, hanem Lóriban szólalnak meg. Lehet, hogy inkább őt kéne az erősítőbe kötni.
Na, most tényleg erre ment a nagy parázás? Jó, vágom: A38, tehetségkutató, szakmai zsűri stb. De akkor is. Marosvásárhelytől Budapestig Lórit hallgatni elég fárasztó. Ilyeneken pörgött:
– Vajon mit fog hozzánk szólni a magyarországi közönség? Bárcsak vevők lennének a mi alter, blues-rockos, népzenés mixünkre! Fú, nem lenne jó összekavarni a Kert, virágok, nagymama szövegét. Igazán, Réka, írhattál volna valami egyszerűbbet a refrénbe. Jaj, Balázs, ne felejtsd el a Hazatérésben azt a hétnyolcados váltást. És a Lego-amulettben a szólóm végén a Hendrix-részletet.
Nem mintha zavarna, hogy Lóri magára vette az egy zenekarra jutó para java részét. Nincs nála bizonytalanabb ember. Mégis… Mikor felveszi a gitárját, mintha az önbizalmát is a nyakába akasztaná. Most is! A Kert, virágok, nagymamában úgy nyomja az éneket meg a gitártémát, mintha nem épp emiatt tördelte volna magát. Nagyon menő!
Már a megismerkedésünkkor totál kész lettem tőle. Mentem a líceum folyosóján, és hallom, hogy az egyik osztályban valaki a Little winget játssza. De valami eszméletlenül. Azt hittem, Hendrix feltámadt. Csak nem értettem, mi a faszért egy vásárhelyi líceumot választott erre. Bementem. Na és ott ült Lóri. Egy asztalon. Körülötte meg tátott szájú rajongók. Én is csatlakoztam hozzájuk. Miután jobban megismertem, rájöttem, ennek a csávónak állandóan kapaszkodnia kell valamibe. Ilyeneken görcsöl: „De nem bántódna meg?” „Mit fognak szólni?” „Nem hagynám ezzel cserben?”
Szerintem ez egy ilyen gyerekkori izé. Lóci apai ágon román. Ami eléggé levágós. Radu a vezetékneve.
Aradon az általánosban sokat piszkálták. A magyar diákoknak nem volt elég magyar, a románoknak román.
Mikor Lóri nyolcadikból elballagott, a családja is Aradról. Vásárhelyre jöttek. Itt nem olyan nagyok az előítélet-gejzírek. De ettől a sehova-se-tartozástól a leghűségesebb ember lett, akit ismerek. Tavaly játszottunk a Double Rise fesztiválon. Persze csak a késő délutáni sávban, de így is be voltunk szarva rendesen. A koncert előtt a backstage-ben lespanoltunk egy másik zenekarral. A többedik koccintás után az egyik arc megkínált minket ecstasyval. Én elfogadtam, a többiek nem. Utána olyan fasza koncertet adtunk…! Legalábbis szerintem. A lemenő nap mintha a zenénkre lüktetett volna. Egészen új dimenzióit ismertem meg Lóri zenéinek. Na és a dobolás…! Külön éreztem a dobverő minden egyes szálkáját. Ahogy megütöttem a cintányért vagy a dobbőrt, a rezgésük átvibrált a kezembe. Nagyon brutál volt.
Koncert után körbenéztünk a fesztiválon. Addigra totál elszálltam. Minden csajt leszólítottam. Azt mondtam, rocksztár vagyok, amit megmutatok, ha félrehúzódik velem egy kicsit. Sajnos általában a csajoknak pasijuk is volt. Ezek azonnal fenyegetőzni kezdtek. Ilyenkor Lóci közbelépett. Egyszer nem sikerült. Nagy bunyó lett. Lórinak is kijutott belőle, mikor megpróbált minket a sráccal szétválasztani. Réka meg a csávó csaja közben segítségért kiabált. Megjött. Néhány szekus személyében. Nekik sikerült szétszedni a Laokoón-csoportunkat. Majd elbeszélgettek velünk néhány rendőr társaságában. Hogy miről, arról lövésem sincs, mert ekkor már minden értelemben ki voltam ütve.
Utólag annyit tudtam meg, Lóri dumált ki minket. Állítólag az alkoholra és a koncert feszültségére fogott mindent. Ugyanezt mondta később a szüleimnek is. Meggyőző lehetett, mert az ügynek nem lett folytatása.
Úgy látom, a zsűri adja a Lego-amulettben a Hendrix-részletet. Nagyon vigyorognak. Mondjuk, úgy tűnt, a Beck Zolinak más dalunk is bejött. Láttam, hogy lelkesen dobol az asztalon. Mellette meg az a hangfoglalós csaj alig bír ülve maradni, olyan táncolhatnékja van. Itt, elöl, a közönségben is van egy csaj, aki nagyon éli a zenénket. Uh, most látom csak… Ez az a csaj, aki Lórival dumált a koncert előtt.
Az nagyon gáz volt. Elkezdi:
– Bocsi, hallom, hogy olyan furin beszéltek. Határon túlról jöttetek?
– Igen – mondta Lóri. – Marosvásárhelyről.
Ettől a csaj totál belelkesült. Elkezdte Lórit kérdezgetni, milyen az élet Erdélyben, milyen a viszonyunk a románokkal stb. A szokásos. Lóci persze örömmel válaszolgatott. Fekete hajú, alacsony, kicsit duci, kerek arcú lány volt. Épp Lóri esete.
A csaj csillogó szemmel hallgatta a sztorikat. Aztán Lóci rákérdezett, ő kicsoda, mit csinál stb. Erre a csaj kb. két tőmondatban válaszolt, majd közölte, várják a barátai, és lelécelt. Tökre az volt a benyomásom, nem érdekelte, kik vagyunk, csak az, hogy „Fú, ezek határon túliak”. Lóci kicsit sajnálta is. Legalább a koncertünk bejön neki. Ha elkapom Lóri pillantását, majd megmutatom neki.
Remélem, nyerünk valamit. Az újra mozgásba hozná a bandát. A Double Rise Fesztivál óta voltak koncertjeink, de Erdélyben csak azoknak a magyar zenekaroknak van esélyük, akik Magyarországon már bizonyítottak. A koncertnek mindjárt vége. Még jön a kedvencünk, a Maros-parti blues. Lóri ebben mindig odateszi magát. Most is. A közönség arcán az az eksztázis van, amit én éreztem beekizve. A tomboló, fejét hátravető fiatalok összeolvadnak. Egy gyönyörű lány áll a közönség helyén. Egyre gyorsabban, szinte öntudatlanul mozog. Háta az orgazmustól ívbe feszül, és felsikolt.
Előremegyek meghajolni. A sikertől a levegőn járok. Lemennek a fények. Jön a zsűri értékelése.
II. Réka
Amióta az eredményhirdetésen egy mondaton belül hallották a különdíjat és a zenekarunk nevét, Lóránt és Balázs a fellegekbe költözött. Felmerült bennem, repülőt fogatok velük. Csak tartok tőle, meg se hallanák a kérésem.
Én úgy vagyok ezzel a díjjal, mint egy búvár, aki gyönyörködik a tengermélyi csodákban, közben folyton ellenőrzi az oxigénpalackját, mert tudja, rövidesen kiürül. Nehezen megy a felhőtlen örömködés. Bármilyen kék az ég, a fejem eldugott zugából mindig hallatszik valami morajlás. A vihar hírnöke. Jelen esetben ezt a morajlást nem a különdíjként kapott nyolc óra stúdióidő okozza, hanem a zsűri egyik tagjának a felajánlása.
A Korona a 80-as és 90-es évek egyik nagy sikerű hard rock bandája volt. Sok rajongójuk van határon innen és túl. Különböző helyeken, de mindhárman hallottuk őket gyerekkorunkban. Egy időben nagy kedvencem volt a mohácsi csatáról írt rockoperájuk. Azóta kinőttem belőle. Most már kicsit sok ez a múltba búsuló, sámánista-keresztény nagymagyarság. Mintha minden jónak a kezdete Árpád és a vége Trianon lenne. Én a magyar kultúrával, az ereszkedő és kupolás szerkezetű népdalokkal, a kör, a páros, eszközös táncokkal, Kányádival, Adyval, Sütő Andrással, Kassák Lajossal azonosulok.
Lehet, emiatt nem lelkesedem, hogy a Korona előzenekara legyünk egy tizenkét állomásos magyarországi turnén. Gyanítom, a felkérésben nagyobb szerepet játszott az erdélyiségünk, mint a tehetségünk. Főleg, mert a két együttes zenéje és dalaik üzenete nem igazán fedi egymást. Tartok attól is, egy ilyen nagymagyar társaság rossz hatással lesz Lórántra. Közvetve pedig az együttesre. Lóci úgy van a beilleszkedéssel, mint a -val, -vel rag a legtöbb főnévvel. A teljes hasonulásban hisz. Mindene a külső visszajelzés. Rögtön magát hibáztatja, ha egy közösség nem fogadja be. Rágja magát, mit rontott el, hogy csinálja másképp.
A líceumban osztálytársak voltunk. A beilleszkedés nekem se, Lócinak se ment könnyen. Az én utam az lett, hogy aki rám nem kíváncsi, arra én se. Lóri viszont megfigyelte, majd átvette az osztályon belüli nagymenők viselkedését. Cigizni kezdett, osztálykiránduláson versenyt ivott a fiúkkal, nem egyszer le is bukott. Ő meg amilyen „hűséges”, falazott a többieknek. Ezzel sikerült a többség szeretetét kivívnia. Bár az igazán nagymenők továbbra is csak a kihasználhatóságot látták benne.
Minket egy környezetvédelemről szóló facebookos kommentháború hozott közel.
– Gyerekként a nyarakat Kémeren, az anyai nagyszüleimnél töltöttem. Sokat vittek kirándulni, és gyakran befogtak a ház körüli munkákba. Ott eresztett gyökeret bennem a természet szeretete – mesélte a kommentháború után Messengeren. – Imádom a füst, a széna illatát. És nem tudom, megvan a poros réz dísztárgyaknak az a savanykás illata? Azt is. Ezek mind a nagyszüleimnél töltött időket juttatják az eszembe.
Már a Koronával közös turné elején beigazolódni látszik a félelmem.
Koncert előtt-után versenyt iszik a többiekkel, nem mintha labdába rúghatna Balázs és a harminc éve alkoholban pácolódó rockerek mellett. A Korona tagjai gyakran kérdezgetnek minket az erdélyi életről, a szüleink, nagyszüleink sorsáról. Balázs nem szereti ezt a témát. Mintha szégyellné egy kicsit. Ő inkább a lakodalmas zenekaráról szokott mesélni, amiben tizenhárom éves kora óta játszik. Nekem ugyan vannak családi történeteim, de nem szeretek róluk beszélni. Túl szomorúak.
Lóci viszont lelkesen mesél.
– Az anyai nagymamám 15 éves koráig Kolozsvárott élt. 1944-ben a húgával együtt menekült el. A Maniu-gárdisták lemészárolták a szüleiket. Nagymamámnak kellett a húgát felnevelnie.
– Borzalmas! – sóhajt Örs, a Korona frontembere. – Gondolom, a komcsik alatt sem volt könnyű az életük.
– Nem. Bár tőlük inkább az anyai nagyapám szenvedett. Református lelkész volt. Emiatt többször vegzálták. Egyszer még le is tartóztatták államellenes izgatásért. Végül elengedték. Aztán a falurombolásokkor az egész családomnak el kellett hagynia Szilágyfőkeresztúrt. A nagyszüleim több évtizedes munkája kárba veszett.
Lóci történetei vitathatatlanul tragikusak. Mégis, a Korona tagjait az egészből csak egy dolog érdekli; mindenről a román nacionalizmus és Trianon tehet. Arról, hogy Lóci vezetékneve román, persze, senki nem beszél.
– Emlékszem, pár éve kinn voltam a Steaua–Újpest meccsen – meséli László, a Korona billentyűse. – Akkor a román szurkolók azt skandálták, „Ki a magyarokkal Romániából!” Mintha mi akartunk volna odamenni. Akart a fene. Ha ők nem olyan kapzsik Trianonban, a testvéreink nem kerülnek hozzájuk.
– Chișinăuban is volt egy ilyen. Ott a szurkolók azt skandálták, „Gyűlölünk titeket!” – tódítja Lóri. Ezt valószínűleg a hírekből tudja, mivel amúgy nem érdekli a foci.
– Mi azon az Újpest-meccsen jól megadtuk nekik – büszkélkedik László. – Petárdákat dobáltunk a román szurkolók közé, a meccs után meg felváltva kergette őket a rendőrség és mi.
Magyarverések, emlékműgyalázások, diszkrimináció az oktatásban, bürokráciában, a történeteknek se vége, se hossza. Arra is van trianoni magyarázat, miért kell anyámnak tíz-tizenkét órában eladóként dolgoznia.
A koncerteken ilyenekkel konferálnak fel minket: „Fogadjátok sok szeretettel határon túlra szakadt magyar véreinket”, „Erdélyországból jött testvéreinket”. Kit érdekel, honnan jöttünk, ha jó a zenénk? A Koronánál sem mondják, hogy „csonka családunk kaposvári ága”.
A harmadik ilyen után megkérem Lócit, beszéljük le a konferansziét ezekről. Vállat von.
– Mit izélsz? Határon túliak is, magyarok is vagyunk.
– Nem hallod ki ezekből a lesajnálást? Mintha koldusok lennénk. Szegény, szerencsétlen elszakadt emberek. Mert itt annyival jobb. Meg ez a „véreim”… Van olyan, hogy „magyar vér”?
– Kicsit talán túlspilázod.
Lóránt ezután, talán frocliból, a koncerteken egyre többször hangsúlyozza az identitásunkat. „A következő népdalihletésű számot tisztelettel küldjük az őseinknek.” „A blues és a magyar népzene két nehéz sorsú nemzet zenéje. Hallgassátok meg, hogy szól ez a két erő egyesítve!”
Kezdem azt hinni, Lóránt kifordult önmagából. Neki az identitás sosem volt mellékes, de nem hangsúlyozta ennyire. Biztos, hogy ezt a Korona és a közönség iránti megfelelési kényszer okozza. Fél, hogy anélkül nem lesz meg a közös hang.
Megpróbálom rávenni Balázst, segítsen észhez téríteni Lórit. Nem hajlandó.
– Leszarom, mit mond Lóci a dalok között. Gáz, ha valaki úgy ráfeszül Trianonra, mint Örsék, de ez van. A közönségnek bejön a zenénk, és ez a fő.
Ebben egyébként igaza van. Általában az előzenekarság hálátlan. A közönség csak azt várja, mikor fejezi be és jön a fő fellépő, az, akire valójában jegyet vett. Minket viszont szeretnek. Figyelnek, tapsolnak. A közönség kemény magját alkotó Korona Rajongói klub tagjai már egyre több dalunkat ismeri. A legutóbbi koncerten énekeltetni is lehetett velük a Maros-parti bluest:
„Mit ér a hegy, mit ér a csúcsa?
Mit ér a völgy, ha úgyis fel van túrva?
A választ már rég nem a szél fújja.
Csak a Maros vizében hallható a blues ma.”
Kimondhatatlan jó érzés, ahogy a dalszövegemet százak harsogják. Ám hiába vakarom a homlokomra nyomott „szegény erdélyi” bélyeget, képtelen vagyok leszedni. Lehet, Lócinak van igaza, én vagyok túl érzékeny. Örülni kéne a sikerünknek, nem azon bosszankodni, miként néznek ránk mások. Ő csinálja jól, aki véleménye és élete egy részét elhallgatva olvad be? Vagy Balázs, aki nem is hajlandó ilyesmiről beszélni?
(Folytatás a következő lapszámunkban.)
Juhász Tamás 1988-ban született. A budapesti ELTE-n tanult történelem és kommunikáció szakon, majd a Kőbányai Zenei Stúdióban gitár szakon. A Juhász Tomi – Vaklárma zenekar dalszerzője. Írással 2018 óta foglalkozik aktívabban. Novelláit többek között az Élet és Irodalom, az Irodalmi Jelen és az Apokrif online közölte.
