Híd-avatás a Szamoson

 Dobribán Emil: Levél a keresztről

‍

kétezertizenhét februárjában 

                        Arany Jánosnak

‍

A Szamoson vadkacsák

és néhány eltévedt hattyú úszik,

az ágakon kirügyezett a fagy,

ropog a levegő csigolyája,

éjszaka-rokkán sző a hideg.

‍

A téren tüntetnek,

zsongó, dübörgő tömeg,

skandálások és fütty,

trombita és dobszó,

negyvennyolcban bizonyára

másképp váltották meg a világot,

mint kétezertizenhét február másodikán,

vagy nyolcvankilenc decemberében,

amelyről nincsenek emlékei azoknak,

akik most az utcán szabadságot

és igazságot követelnek.

‍

Az ember nem változik,

csupán az idő és a tér

helyezi más keretbe,

az emlékezés a történeteket

történelemmé írja.

‍

Csak a költészet állandó,

nagy a vers hatalma,

de korántsem olyan jelentős,

mint másfél évszázaddal ezelőtt,

friss verseskötetért

legfeljebb tucatnyi ember áll sorban,

a hexameterek és balladák kora lejárt,

nem dívik már a forma,

letargia és megosztottság mindenütt.

Kolozsváron még jó magyarnak lenni,

és tán költőnek sem olyan veszélyes,

(már ha lehetnek a költőségnek országhatárai).

‍

A parton hosszú sorban áll

a gazdag, a szegény, a kurva,

a szerelmes, a pókerben vesztes,

a felszarvazott férj és a költő,

egyszerre ugrik mindahány.

‍

Szamos vizén képzelt ladikok,

csend csigahátán éjszaka,

letargikus február, Híd-avatás.