.svg)
Különleges, „belsőnézetű” kultúrkronológiát olvashatnak azok, akik kezükbe veszik a Petőfi Irodalmi Múzeum kutatója, Gáspár György által írt, tulajdonképpen életútnak álcázott, korrajzot tartalmazó, Gálfalvi György pályaképét tárgyaló kompakt kötetet.
Az Alattvalónak alkalmatlan már első ránézés után besorolható az ún. „asszisztált monográfiák” közé, amikor is az alanynak is aktív szerepe van a róla készülő értelmezések összeállításában – Gáspár a 7. oldalon köszönetet mond Gálfalvinak az észrevételekért és a kiegészítésekért. Mindez fontos szempont, mert, mint kötetünkben számos oldalon „elhangzik”, olyan életmű analízisét végezte el a szerzőnk, amelynek a kötet megírásának/megjelenésének alkalmat szolgáltató hetvenedik születésnap egyáltalán nem jelent erős korszakhatárt: Gálfalvi a marosvásárhelyi Látó szerkesztőségéből történő nyugdíjba vonulása után egyáltalán nem igyekezett nyugalomba is vonulni, 2016-ban látott napvilágot a számos, személyes és szakmai emléket szignifikáns módon kontextualizáló Kacagásaink című emlékiratkötete, majd az Emlékirat interjúkban elbeszélve alcímet viselő Beszélgetéseink könyve, amelyben szintén pályájának fontosabb szeleteit járja körül – nem egyszer kíméletlen öniróniát tanúsítva, máskor meg tőle független társadalmi jelenségek erős bírálatát végezve. Ezen két kötet viszont épp a Gáspár által oly rigurózusan, következetesen elkészített kronológiával válik teljessé, hiszen míg mind az emlékiratok, mind az önreflexivitást a világ dolgai iránt tanúsított kritikai attitűddel kombináló interjúk csak erősen személyre szabottan működnek, előzetes tudást feltételezvén legalább arról a közegről, amelyre vonatkoznak, vagy épp amelyben értelmeződnek, a Gáspár által összeállított kismonográfia úgy emel ki pillanatokat az életútból, hogy azokra könnyedén felfűzhetőek a Gálfalvi-önelbeszélésekből szerzett információk.
Ebben a vonatkozásban válik roppant érdekessé a kötet forrásanyaga is: a monográfiáknál megszokott első kiadásokra és primér recepciókra történő hivatkozásokon kívül Gáspár – főleg az erősen személyes információkat – két, akár szokatlannak is minősíthető forrásból nyeri: az egyik az általa készített életinterjú-CD-k, amelyekre sokszor hivatkozik, a másik pedig egy, az általunk elemzett monográfia szerkesztője, Dávid Gyula által írt, Háttértöténések című kézirat (amelyről – a Gáspár által idézett, valóban determináló eseményekre rávilágító részletekből kiindulva – feltételezhetjük, hogy különleges áttekintései lehetnek determináló eseményeknek, és amelynek megjelenését valószínűleg igen sokan várják, de elképzelhető az is, hogy néhányan egyáltalán nem…).
A fentebbi gondolatmenetet folytatva megállapíthatjuk, hogy a könyv néhol erősen támaszkodik Gálfalvi ön- és helyzetértelmezéseire (tehát úgy láttat eseményeket, amint azokat Gálfalvi is értelmezte). Ebből kifolyólag helyenként szerzőnk nem teszi hozzá saját értelmezését olyan eseményekhez, melyek súlyuk és jellegük miatt igényelhettek volna kívülről történő megközelítést is (például amikor az Ifjúmunkásnál töltött esztendőkre reflektálva Tar Károly és Nits Árpád szerepét egyéb források segítségével is meg lehetett volna közelíteni). Viszont elképzelhető az is, hogy más típusú, rögzített információ nem áll rendelkezésre ezekről a helyzetekről, az alany tanúságtétele válik így felmérhetetlenül fontossá: a kommunizmus sötét esztendeinek dokumentumszegény vagy épp manipulált dokumentumokkal meghintett időiről örömmel veszünk még szinguláris, de megbízható forrásokból származó beszámolókat – a forrás egyediségét viszont érdemes explicitté tenni.
A fentebb jelzett eljárásmód azonban nem kizárólagos: Gáspár úgy kontextualizálja Gálfalvi pályáját, hogy közben objektív körképet kapunk az erdélyi magyar irodalom, illetve folyóirat- és könyvkiadás rendszereiről is. Ezek a kommunizmus nyomasztó évtizedeiben tulajdonképpen az erdélyi magyar szellemi élet legfontosabb fórumai, és emiatt olvashatjuk pl. az Igaz Szó hajdani munkatársainak nevei között eljövendő, hosszú időszakokat meghatározó politikusok, közéleti szereplők neveit, vagy követhetjük végig közvetlen közelről a Látó létrejöttének kulisszatitkait, tudván, hogy az itt „elhangzott” nevek ma is aktív politikai fórumok meghatározó szereplői. Ez viszont a köteten kívülről beszerezhető információ – ebből következtethetjük ki tulajdonképpen, hogy olyan olvasók számára készült ez a kismonográfia, akik többé-kevésbé jártasak a jelenleg vagy a közelmúltban fontos beosztásokkal bíró, a szépirodalom vagy tágabban a humaniórák tájékáról indult emberek névsorában.
Ám Gálfalvinak nem csak ezek a hírességek a „kontextusai”: érdekes – és eléggé szokatlan módon – Gáspár az alanyának a jellemébe is beilleszti annak megnyilatkozásait, írásait. Ennek egyik folyományaképp a könyv tulajdonképpen egyfolytában a főcímére – Alattvalónak alkalmatlan – játszik rá. A Gálfalvi „szilánkos töredékeiből” átvett önjellemző idézet jól summázza azt a magatartást, amelyet Gálfalvi érvényesített mind egyetemi éveiben, mind a Gaál Gábor Körön, a kommunista ideológia kényszerítéseinek ellenálló ifjak fórumán, mind az első, számára a sikert meghozó szociográfiájában, a Szülőföldön, világszélen kötetben, de még a lehetőségek bűvöletében tobzódó 90-es években sem sodródott el következetes, morális szempontból világvonatkozásúvá bíráló attitűdjétől. Attól az attitűdtől, amely révén nem csak barátokat szerzett magának – és ez érvényes életének mindkét „rezsimjére”.
Láng Zsoltnak a kötetbe beillesztett, Kacagásaink című, önéletrajzi kötődésű kötethez írt elemzésében döbbenten olvashatjuk a Gálfalvi-idézetet: „1964 november kilencedikén nagyon megvertek.” Ennek a fájdalmas emlék-felidézésnek talán az egyik leghangsúlyosabb ellenpontja az a 2000-ben kiadott, Egy áruló monológja című kötetében leírt esemény: „Három napig Budapesten voltam, szereztem hárommilliót a Látó számára, hoztam kétszázezret a Teleki Tékának” (idézi Gáspár, 89. old.). E két szélsőséges életpontot, a „mínusz végtelent”, a lehetőségek hiányát, az ideológiai szélsőségességnek való kiszolgáltatottságot, illetve a „plusz sokat”, az immár mérhetetlenül más szép, új világot egyforma töprengéssel, önkritikus távolságtartással kezelő attitűdöt bontja ki és teszi explicitté, strukturálttá Gáspár „mini-életregénye”. A személyes tragédiák, az egész erdélyi magyar közösséget implikáló sikerek és a posztideologikus anekdoták egyformán a helyükön vannak.
És hogy milyen eseményeket minősíthetünk anekdotáknak – nos, az elsősorban az érintettségtől és az ideológiai tájoltságtól függ. Számunkra az egyik legtanulságosabb ilyen fait divers egy, Konrád Györggyel és Csoórival közösen tartandó író-olvasó találkozó, amely végül elmaradt. Azonban sem a monográfia „meta-attitűdje”, sem az az interjú, amelyben Varga Melinda kérdezi Gálfalvit erről az eseményről (is), nem ad explicit magyarázatot arra, hogy milyen (konkrét) okok vezethettek oda, hogy Konrád titkársága ne továbbítsa a Gálfalvi által küldött meghívókat munkaadójuknak. Viszont mi, olvasók, tudjuk, hogy olyan, korábbi nézeteltérések, más (ideológiai?) irányultságok keltette feszültségek rejlenek ebben a meg nem valósult párbeszédben, amelyeket… nem szoktunk megbeszélni. Ez az akkor meg nem valósult találkozás, párbeszéd története tanulságos allegóriája Gálfalvi életpályájának: tulajdonképpen arról szól „alanyunk” életműve, hogy olyan helyzetekben is szorgalmazta a – potenciális egyetértéshez vezető – párbeszédet, amelyeket „nehezen oldódó” nézetek, ideológiák tettek „konfliktusövezetté”.
Gáspár könyve rávilágít: Gálfalvi megértésre, megértetésre törekvő magatartása olyan írott, mondott megnyilatkozásokban, cselekvésekben nyert formát, melyeket sem a kommunizmus elnyomása, sem az azután bekövetkező demokráciaféleség sem tudott optimálisan kezelni, csak kezelni.
Gálfalvi György sikerei és elbukásai ezért szinte sorsszerűekként, amolyan korkövetelményekként rajzolódnak elénk, így ezen kismonográfia azok számára is új értelmező közeget tud nyújtani, akik jól ismerik az életművet.
Gáspár György: Alattvalónak alkalmatlan. Pályakép Gálfalvi Györgyről. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2018.
