Hiába

Silvia Moldovan: Majdnem fehér
Kezdődik. Nyikorognak a fogaskerekek, nyerítenek a színesre pingált lovacskák, sorjáznak a számok, indul az őszi körhinta. Sajog az ég alja, mint rég nem próbált testben az izmok. Hiába harangozza be a keresztény számláló januárban az újesztendőt, a mienk szeptemberben újul. Nyújtózik, ropogtatja csontjait, megpróbálja tenyerével átfogni a talpát. Hiába. Most szökellni kell, nagy ívben futni át a réten, a fák közt, a napsütötte sávon, erős karcsapásokkal szelni a delet, határozott evezőmozdulatokkal beérni a sűrű alkonyatba. Remegő inakkal lehűteni a felpörgött délutánt és bölcs derűlátással ringani az esti vizeken. Hiába.
Kezdődik. Surrognak a fogaskerekek, fogukat csikorgatják a színesre pingált lovacskák, keringenek a számok, lódul az őszi körhinta. Imbolyog az ég alja, mint fuldokló szeme előtt a láthatár. Hiába születik december végén a fény, a mienk szeptemberben fúródik át, szemmélyi miniatűr predestináció. Van, aki huzamosabb ideig jóformán aludni sem tud miatta. Huncut pupillafény, ide-oda cikázik a könnycsatornában, mások rövidebb-hosszabb ideig sírni nem tudnak majd miatta. Hiába. Most inalni kell, köszönni, mosolyogni, részvétet nyilvánítani és gratulálni a jeles kitüntetéshez, kivenni, beadni, levonni, megírni. Hiába.
Kezdődik. Őrölnek a fogaskerekek, zabot harapnak a színesre pingált lovacskák, ör­vénylenek a számok, zakatol az őszi körhinta. Öblösödik az éjszaka torka, mint évszázados fatörzsek odva. Hiába koccintunk fagyban és hóban az újesztendőre, az a bor most rója utolsó köreit a szőlők napsugaras mókus­kerekében. Édesedik, karcosodik, bontogatja téli mámorok bizonytalan csíráit. Hiába. Most számolni kell, szemmel tartani a kacsok, pihék, tüskék moccanását, leltárba venni a sárga, rőt, barna tömbök színeváltozását, nyelni az édes, keserű, fanyar, savanyú könnyeket, és biztos léptekkel haladni az összehajló lombok alatt, át sajgó égen, imbolygó égbolton, át ropogó csontokon, izzó könnycsatornán, át öblös éjszakán, évszázados bizonytalanságon. Hiába?