Hazacsomagoló

Kipakolom a fiókom. De egyből eszembe jut Zsuzsa azonos című Hátsó ablaka, és inkább azt olvasom ahelyett, hogy haladnék a papírok válogatásával. Fiókomban szerződésmellékletek, act adiționalok, sietve kinyomtatott és aláírt papírok, kószán lejegyzett jelszavak és programlicenszek sorakoznak. Ugyanaz a lista leadási határidőkkel, három példányban. Tördelési útmutató, gyűlések jegyzőkönyvei. Rengeteg bontatlan csomag keksz, az édesebb nassolnivaló rég elfogyott.

Ellentétben azzal, amit Nonó limerickbe öntött, sosem volt rendben a holmim, és talán ezután sem lesz. Mindenesetre azt az egyet nem róhatja fel nekem Zozó (Ferencz-Nagy Zoltán, leendő Helikon-szerkesztő) a lap következő születésnapi ünnepségén, hogy nem takarítottam ki a fiókom és nem volt hová beköltöznie. Igazából, ha belegondolok, én is telepakolt fiókokat örököltem, Nonó és Nagy Mária dolgai egészen a következő (és vélhetőleg utolsó) költözésig lapultak az íróasztalomban: kulacs, papírzsebkendő, notesz az InDesign tördelőprogram huncutságaival stb. Lehet, mindenki úgy kezdi a munkáját a Helikonnál, hogy nincs még saját fiókja, és úgy végzi, hogy egyre halogatja a fiókrendezést.

Gondosan bekészítek mindent: podcast-mikrofonok, hangfelvevők, adathordozók egész hada: 21. századi lapszerkesztő voltam, tagadhatatlan. Törlöm a személyes jelszavakat a szerkesztőségi gépről, átmentem a vázlatban maradt verseket, fülszövegeket, de még a vezércikkeket is, jól jöhetnek még, egészen megszerettem az esszé műfaját. Törlöm magam a microsoftos családi csoportból is. Mintha tényleg egy családból lépnék ki, Mărcuțiu-Rácz is no longer in your family group – áll a levélben. Elcsépelten hangzik, le se kellene írjam. Pedig néha úgy gondolok magunkra, mint egy hangos, esetenként diszfunkcionális, de alapvetően jó szándékú családra, amelynek tagjait több köti össze a vérnél, vagy annál, hogy ugyanazokon a dolgokon bosszankodunk, ugyanazokról pletykálunk, és ugyanazt szeretjük ebben a szép, szelíd és alulfizetett szakmában.

És az otthoni után ebben a családban nőttem fel igazán.

Az is elcsépelten hangzana, ha felsorolnám, mi mindent köszönhetek a Helikonnak, mennyit tanultam öt év alatt. El se férne egy bejegyzésben. Huszonkét évesen kezdtem el dolgozni, ez volt az első munkahelyem, és bármennyire nehezen nőttem fel, bármeddig is hallgattam, hogy én vagyok a szerkesztőség legfiatalabb tagja, hogy másnak akkor állították ki az egyetemi oklevelét, amikor az én születési bizonyítványomat, valamennyire mégiscsak elkerülhetetlen volt a felnőtté válás, felelősségvállalás. Ha valamire megtanított a helikoni család, akkor erre: hogy felelősséggel tartozom, és nem csak egy munkaközösség ideje és idegrendszere iránt, hanem egy szellemi műhely, egy örökség iránt is. Pályázatba illő, milliókat érő nagy szavak ezek, nekem mégis elkezdtek jelenteni valamit. Azt, ahogy szövegekkel dolgozunk, és látom, hol bicsaklik az érvelésem, hol képzavaros egy mondatom, hová nem kell az a névelő. Azt, ahogy Kara anekdotáit hallgatom reggelente, és megelevenedik előttem mindaz, amiről eddig legfennebb csak olvastam, ami eddig olyan távolinak tűnt. Azt, ahogy egy kisbácsi erkélyen ötletelünk a Kolozsvári Magyar Napok előtti hetekben, a sikerrel zárt sátorozás és a szeptemberi eufória. Ahogy a szerkesztőségben táncolunk, és Evelinnel összenézünk, hadd szóljon a Dale a tu cuerpo alegría Macarena, majd másnap ráérünk azon morfondírozni, hogy miért nem születtünk macskának, ők legalább talpra esnek, ha elejtik őket, és egyébként is ezerszer jobb dolog macskának lenni. Ahogy Jutkával a legnagyobb hajtásban is jókedvvel osztjuk meg egymással kedvenc receptjeinket és fotóinkat a család négylábú tagjairól, és Tiborral ugyanekkora lelkesedéssel beszélünk a négykerekűkről is: arról, mennyire megdrágult az autótartás, milyen türelmetlen és feszült lett Kolozsvár, sosem ismertem azt az arcát, ami mára teljesen eltűnt, sosem köszöntek rám a Főtéren. Ahogy reggel fél nyolckor Zsuzsával a pipatóriumban kávézunk, napfelkelte előtt, és végre megértem, miért szereti reggel a szerkesztőséget, magával ragad az ébredező város nyugalma, az épphogy megvilágított szobák csendje. Ahogy Zalánnal órákig meséljük egymásnak, milyen napunk volt, ki bántott minket, ki nem, kitől hallottunk jó pletykát – aztán ha PAZS megérkezik, folytatjuk, hogy lehetőleg ő se tudjon dolgozni, ha már eddig nekünk sem sikerült, majd, mint három rossz gyerek, kiszökünk a pipatóriumnak nevezett dohányzósarokba, és azon töprengünk, amin helikonista elődeink egészen biztosan nem vacilláltak ennyit: hány óra munka után szociálisan elfogadott dolog bort nyitni. Az, hogy személyesen találkoztunk egymással naponta – ami egyre ritkább irodalmi szerkesztőségek körében –, hogy mindig volt egy bögre forró tea, kávé és egy jó szó annak, aki benézett.

Szeretettel fogok gondolni ezekre a napokra, még ha talán nem is lesz belőlük irodalomtörténet, múzeumi tárgy a nem létező erdélyi irodalmi múzeum vitrinjében, s még ha a jövő bölcsészei lehet, nem is azt fogják kutatni, hogyan nézett ki egy erdélyi magyar irodalmi szerkesztőség átlagos napja, hány szerzővel vesztem össze, békültem ki, hány tehetséges fiatal levelére nem tudtam válaszolni, mennyi minden maradt befejezetlenül, mennyire voltam jó szerkesztő. És bármennyire is elcsépelt, és le sem kellene írnom: egy darabot magamból itt hagyok a Helikonnál. 

‍