Határon innen (Versek)

Határon innen

‍

markolunk a ködben meg-megérinteni régi

álmaink. Deres homlokú domboldal őzcsapásain

a lombok közt bolygó párákig járunk.

Hajnal van, és a lélegzés mintát kavar, ahogy

ezerarcú játék a zongorán; de vajon hová modulál?

Helyreáll-e bennünk valaha a világ?

Vörös

‍

fut végig a hámon –

sebzett húst tart a tüskés szár.

Sajogni kezd a szél,

tépelődnek cirmos-kusza ágak.

Könnyek szaladnak

fel a mélyből,

a születés előtti hosszú csönd

feltörő hallgatása.

Alvadó színek folynak számon.

Nyomot hagyott mosolyomban

hideg harapásom,

és újra- meg újradúdolt

rigmusok helyén

gyúlik mágiám.

evilági kárhozat

(színpad)

‍

a háromlábú presztízsen

himbál a lámpafény

ahogy meginog a föld

egy mozdulásunk alatt

árnyak közt játszanak kezeink

(pedig valaha hangszert fogtak)

és a billegő testek sikolya

meghasítja a teret

úgy, hogy a negyedik fal szétreped

míg lépteink nyomtalan tűnnek el –

vérünk és könnyünk felmoshatatlan

‍

‍

Két világ közt

‍

a hallgatás megindul a szó felé

és kezébe veszi újra saját korpuszát

miután feje tetejére állítva gúnyolta,

szétszaggatta, megalázta önmagát

akár egy elhagyott hang

mielőtt szétszóródna a semmiben

szétvető mondanivalójára ébred

(amit valaha elhagyott)

de vajon visszatérhet-e az élők közé

ki egyszer félreértette az áldozatot?

Napforduló

‍

Decemberre mintha elfogyott volna egészen a fény,

úgy borult ránk hidegen a sötét. Felállítottuk

asztalainkat színültig illatokkal. Édes a bor, az alma,

a fahéj és aranylón terjednek dallamok…

Mintha máshogy lobogna most a tűz is.

A kályhák melege szikrákat vet s

messze érő lángcsóvaként égnek a tekintetek.

Egymásra nyílt szemeinken átjár a titok.

Felettünk az ég és havas utak folynak mögöttünk,

ahogy kiolvadunk a csillagfényes éjszakával.

‍