Hat szem közt a háromról

Mircea Vremir: Cherhana
Adott három kortárs szerző egy-egy kötete, eltérő stílus, más kompozíció. De mégis van olyan kifejezés, amellyel mindhárom összefüggésbe hozható: az egzisztencialitás. Az alkotásokban feltáruló gondolatok differenciálhatóak több síkon, adott esetekben mélységeket vagy épp magasságokat tárnak fel, olykor nyersen, máskor heves érzelmekkel. Mindennapok hercehurcáiba történő belegabalyodás, vagy éppen szükségszerű ismétlődés topikjai szövik át ezeket a lírai műveket. A versek tördelése, konstruáltsága ugyancsak sokatmondó a befogadó számára, különlegessé válnak a kétsorosok, a felcserélt, de megszámozott szakaszok. Utóbbi Orcsik Roland Fenyőtüskék Hamvas sírjánál című versénél figyelhető meg, ahol a második szakasszal indít, majd a hetedik követi, és így vezeti az olvasót a szöveg tizenhárom szakaszon keresztül. Projekciók, ellentétezések, távolódó és közelítő nézőpontok forrnak össze, megalkotva a befogadó számára egy olyan közeget, amelyet felfedezhet.
Megfogni a megfoghatatlant, első ízben így jellemezném Áfra János Két akarat című verseskötetét. A szerző első kötete Glaukóma (2012) címen jelent meg, melyben testtörténetek elevenednek meg. Második kötete felejthető könnyűséggel szólaltatja meg a lírai én világát, egy olyan világot, amely testek-képzetek-formák körül mozog. Egyes szövegeit képzőművészeti alkotások inspirálták, ezért válik érezhetővé az a valami, amit megfoghatatlannak minősítettem. A kötet mottóját olvasva – „Így lehet elmondani könnyen / felejthető mondatokban, csak így / hagyhatunk el belőle mindent” – arra következtethet az olvasó, hogy redukált közlésmódra építi a szerző líráját, minden és semmi oppozícióra. A hat részre tagolt kötet a következő fejezetcímeket viseli: Gyermek és póráz, A keresés ritmusa, Kétfajta szeretet, Az üresség ígérete, Ha most kezdenénk, továbbá az Aki végez. A címek is bonyolult viszonyról árulkodnak, amely az önzés, kisajátítás, ide-oda csapongás érzelmi végleteiről szól. Ha egy skálán kellene ábrázolni a versekben megjelenített (emberi) kapcsolatokat, akkor a következő dimenziókat fogná át: kötődés, elszakadás, keresés, megtalálás, elvesztés. Az Ami visszafordít című vers a másik után való vágyról szól, arról a létről, amelyet még egy köldökzsinór tart össze, megjelennek a létezés játszmái. Azonban ezek a játszmák végeláthatatlanokká lesznek („…majd hajszoljuk/ egymást egy növekvő körben, ahol sosem érhetlek utol,…”), a beteljesülés és vágy szenvedéssé alakul és paradox módon kerül kifejezésre: „Elvesztesz mindenemmel vagy megtartasz/ mindenemmel..” Ezek után már csak az elengedés marad hátra, hiszen ezek a játszmák „mérgezőek” lehetnek, a verszárlatban is erre kerül a hangsúly („lassan beleég a gyűlölet a szeretet szerveibe.”). A kétsorosok – Úgy volt, hogy nem volt úgy, vagy Az ijesztő sokaság – egyfajta feloldásai az élet- és a másikhoz való kötődés dilemmáinak, azaz megjelenik a boldogság mint elmakacskodott végzet, továbbá kontrasztba állítódik az eltávolódás-ragaszkodás perspektívája.
A Mégsem ugyanaz című alkotás egy játékképzetet ír le, melyben a természet és fantáziában létrehozott nőkép jelenik meg. De ez a nőkép arctalan, a vak ló motívuma, amely eltakarja az alakot, valamint a „Nem férek hozzá a figyelőhöz” sor támasztja alá. A továbbiakban pár sor a szerző egyik olyan szövegéről, amelyet Alex Stoddard (amerikai fényképész) fotója1 ihletett, Felejtés a szöveg címe, amely szinte vizuálisan láttatja az olvasóval azt, hogy mi történik a versben: billenő hintaszék, repedő fal, egy szoba, lebegő haj s végül az elmúlás, vihar után „nem marad más, csak fehérbe bábozódott asszony/ a tér törmelékein.” Nem csupán az imént említett verset inspirálta egy másik alkotás; a Sodrást például egy installáció2 sugallta, amely egy behálózott teret ábrázol: székekkel, zongorával s átláthatatlan járatokkal. Ezek az átláthatatlan járatok labirintusbeli tévelygésbe vezetik a nézőt, és a szövegkorpusz is ezt a tévelygést adja vissza: „Féregjáratokat nyitnak végeláthatatlan zsinegek…” Az Áfra-kötet minden hasábján ott rejlik a befogadó egy darabja, átéléssel kellene belemerülni a szövegekbe, majd elgondolkodni azon, melyek azok a lépcsők, amelyeken átmentünk, netán melyek várnak ránk, ha várnak?
Mit is jelent a Harmadolás? Orcsik Roland könyvének szerkezetéről maga a költő vall: „Hunyt szemmel harmadoltam” – meghatározta a kezdő, illetve záró verset, a többi alkotás címét papírlapokra írta és konyhaasztalán terítette szét, következő lépésként történt a harmadolás. Bizonyára már sejti az olvasó is, hogy három fejezetre osztott műről van szó…
Ezekben a lírai költeményekben olykor megjelenik valami meseszerű, ami átcsap a realitásba, ezen felül pedig működik a szimbiózis a boszorkányság-állat-ember-emberállat között. Megjelenik a nyersség, ösztönszerűség, domesztikálódás az Idomítás és Vérre megy a játék című versekben a kutya motívuma révén, mely az ember állati énjére utal („Te is korcs vagy, gyanús keverék” – ugatja az utóbb említett versben a kutya). Ez az ember-állat fogalom viselkedésben egyaránt kifejezésre jut, az Idomításban a lírai én farkasszemet nézve az ebbel próbálja eldönteni, hogy ki áll a bizonyos hierarchia csúcsán.
Természetben való lét és ennek szférái a vizualitás által rajzolódnak ki az olvasó számára, az Aranykapu című verset olvasva szinte érezni az avarszagot, és hallani a markológépek zaját, a külső világot, az ismertet, párhuzamba állítva az egyén számára ismeretlennel: „Akár a belső szerveink / ismeretlen terep.” Nem marad ki az emlékezés motívuma sem – amely az álommal összekapcsolódva visszatérést enged a gyereklétbe –, ez a kettős, az álom és az emlékezés a Vágás című költeményt szövi át: „Felriadtam, / eszembe jutott egy gyerek- /kori filmrészlet”. Ugyancsak ez figyelhető meg a Boszorkányszombat kapcsán: „Újraszervesül a gyerek-/korod”. Borzongás, fájdalomérzet hatja át az Álomhús című verset, amely negatívan ható képsorokra épül. Vér, seb, horzsolás, ütésnyom határozzák meg az ébredés mozzanatát, a percepció során válik „hozzáférhetővé” a mű. Groteszk fájdalomélménynek nevezhetném a Célpontokban leírtakat s nem utolsósorban ábrázoltakat. Az ábrázolás a központozással jelzett megszakítottság, így a pattogás terévé válik. A „polgár.h.áború/ dúl.t az. agyam.ban..” – szavakat megtörő pontok akár puskagolyó szimbólumai is lehetnének. Megjelenik egy szétfűrészelt koponya képe, ami a kiüresedés/kiüresítés műveleteivel függ össze, az óriásnak hitt gondolatok átminősülnek bolhányivá, mintha nem lenne jelentőségük. Kivetül az értékvesztettség is, csakhogy a mentesítés eszközévé válik, hiszen a nyomasztás óriás terhét felszabadult boldogságérzet váltja fel: „örültem, ho.gy többé/ nincs mitől félne.m.” Kísérletek arra, mi lehet az a megkönnyebülést kiváltó érzés a lebontás, roncsolódás, szóródás folyamatának végén. Adott esetben pedig a létezést az isteni hatalom törli el – erről szól a szerző Turbo folk alkotása –, melyben az intertextualitás révén teremtődik újjá a létezés kérdése, hiszen a háború megmarad és a profán ember fürdőkádja lesz, ahol kifejeződésre juthat az önkívület állapota. A szerző költeményeit intenzívnek nevezhető fantáziavilág uralja, létformákat rögzít. Olyan létformákat, amelyek monumentalitás és csekélység kiterjedésének mezsgyéin oszcillálnak.
Kimondani a kimondhatót, életről-halálról, hiányról, arról, hogy a mindennapok nem mindig színesek, sőt lassan az enyészeté lesznek. Kabai Lóránt semmi szín című könyve a szerző hetedik kötete. Első olvasásra megdöbbent stílusa: provokatív, laza, de lappang benne érzelmesség, majd időközben az ember rájön, hogy sokkal inkább körbevezetésként foghatóak fel a művek. Legyen a kötet maga a tárlat, ezen belül pedig az énelbeszélő kalauzol olyan közegekbe, ahol a fekete fekete, a fehér fehér és nincs semmi más szín. Talánok, majdnemek, ténylegek között a végtelenségbe torkolló egyedüllét szab határt az elmének, erről gondolkodik a lírai beszélő, s próbálja tolmácsolni az olvasónak. Már-már kínzó tehetetlenségtől vezérelve („sok kicsi sem megy sokra, az idő menekül”) a beletörődés abba, hogy végül úgyis bekövetkezik a magány: „…ugyan messzire nem jut az ember. / már ha egyáltalán jut valahová bármikor és bármivel” – részlet a nem sok minden jut szembe versből. A beszélyben egyaránt a leépülés jelenik meg, az első szakaszban a soha és majd egyszer közötti párhuzam „majdnem úgy, ahogy a végtelen is nulla...”, ezt követően a szent–ördög oppozíció vonalán folytatódik tovább a gondolatmenetet. A sit down tragedy-ben a fentebb említett ellentét jelenik meg, itt azonban többről van szó, a lírai beszélő már hallgatni kíván, s a másoktól látott cselekedetek és azok utánzása láttán az undor érzése projektálódik. A kívülről láttatás során merül fel a megnyugvás létállapota: „néha megnézem a karomból kivágott, / formalinban ázó bőrdarabot, és megnyugszom...”, azonban jelen van a de, a mű zárórésze ugyanis arról szól, hogy nem egyenlőnek teremtették az embert, tehát nem lesz teljes a megnyugvás-állapot. A hidegzár kapcsán az emberi nem-lét, tér-idő problematikái említődnek meg: „az ember, aki nem van”, továbbá a régi-új összefüggésein alapul minden – „kezdj bele valami régibe,/ a régi az újat hozza be” –, egyfajta időutazás a talán körül, amelynek nem biztos, hogy van állomása, ahol kiszállhat az ember…
Kabai alkotásai ítéletmondást közölnek a lehetett volna, volt, van és lesz szegélyein át, érdekességük, hogy a verscímek adott esetben a szövegek kezdősoraiként értelmezhetőek, így nyújtva támpontot a folyamatossághoz és lazább szerkezethez. Sorba rántani a gondolatokat, dinamizmust teremteni a „világban”, ahol mindennek mindenhez köze van – ez is egy lehetséges olvasata lehetne a kötetnek. Mindhárom kötetben sajátos énreprezentációk képezik a versek alapját, s mint ilyenek, irányítják a további tág értelmezési lehetőségeket.


Áfra János: Két akarat. Kalligram, Budapest, 2015.Orcsik Roland: Harmadolás. Kalligram, Budapest, 2015.Kabai Lóránt: semmi szín. Tiszatáj könyvek, Szeged, 2016.
Jegyzetek1 Alex Stoddard: The forgotten housewife2 Chiharu Shiota: In silence