.svg)
Windswept (Reprise) | Twin Peaks: The Return | Limited Event Series Soundtrack
https://www.youtube.com/watch?v=856juM6UswU
Nagyon messziről kezdem, egy másik éntől. Másik, mert addig nem ismertem. Sosem találkoztam vele. Aztán úgy hozta a sors elém, kéretlenül, mint egy szaros bugyit.
Váratlan volna a hasonlat? Hát persze. Én nem szeretem a szaros bugyit. És azt a másik ént sem sikerült megszeretnem, teljesen idegen volt tőlem, pedig hát az én gondolataim, az én érzéseim, az én lelkem emésztették. Sosem szerettem, ezért otthagytam, még mielőtt teljesen felemésztett volna. Ezt úgy hívják, hogy életösztön. Nem kötelező szaros bugyival a fejemen járkálni.
Szóval az a másik én egyszer csak előbújt rejtekéből, előcsalták zord külső körülmények, az addigit pedig kelepcébe csalták, de nem volt nehéz, hajtotta a kíváncsiság, a vágy, hogy jót tehessen, hogy jól hathasson, hogy minőségi változást indítson el egy másik ember lelkében... aztán hirtelen ráfordították a kulcsot, és mire észbekapott, már csak dörömbölt, mint egy riadt állat. Aztán elfáradt; leült, körbenézett, mi ez a hely, hogy került ide, és miért érzi zsigereiben a sötétséget. Elindult, ment, mendegélt, és értelmetlenebbnél értelmetlenebb helyzetekben találta magát, mindenféle fura lénnyel találkozott. Próbálta megérteni, mi történik vele, és mi lehet a megoldás, de semmilyen kulcsot nem talált, mert mire megtalálhatta volna, a kör bezárult, újraindult, de időközben változott is a helyzet, a díszletek kicserélődtek. Volt némi hasonlóság a valósággal, de jóllehet, csak a véletlen műveként. Fájdalmat érzett, mély, gyomortáji szorítást, hogy minden mozdulata hibás, hogy minden gondolata megbukik, hogy kiveszik belőle minden, ami szép és jó, és hasznos, és örömteli. Az addigi én arcára már alig emlékezett; az a másik lett az úr. Látszólag.
Mert az addigi nem tűnt el teljesen, csak háttérbe szorult, míg valaki átvette a helyét. Az addigi mindvégig azon munkálkodott, hogy visszatérhessen, és helyre hozza mindazt a pusztítást, amit elkövettek rajta. Mármint a zord külső körülmények. És mert erős volt az ott, a háttérben, akkor sem hagyta el magát, amikor a doppelganger lopta be magát a saját helyére. És nagy erőlködések közepette – még a bugyija is szaros lett – végül feltépte az ajtót és úgy mászott ki a kelepcéből, hogy még a cipőjét is elvesztette közben. De kint volt, végre. Kint – vagy legalábbis valahol kint. Otthon.
Hasonlított magára, amikor első lépéseit megtette a szabadban. Úgy nézett ki, mint ő. De olyan szeretett volna lenni, mint önnön maga. Ám aki találkozik azzal a másikkal, hogyan lehet újra a régi? Úgy érezte magát, mint akit letöröltek a tábláról. Sejtette, hogy vannak emlékei, sőt, célja is, de nem talált kapcsolatot az öntudatával. Minden tárgy, minden szín, minden látható valamilyen jelzés volt, hogy ez vagyok én. Hogy ez itt az élet. Hogy lehet folytatni az életet. Ott voltak a jelzések; a jelentés viszont késett. Szabad vagyok, és ezzel a szabadsággal nem tudtam mit kezdeni. Lógott rajtam minden ruha. Teltek a napok.
Aztán elkezdtem egyes szám első személyben beszélni magamról. De még mindig nem említettem azt a másikat. Az idegent. Pedig az idegen nem tűnt el, itt van még mindig, és sosem fogom szeretni. Azon vagyok, hogy távol tartsam magamtól. De már nem lepődöm meg, hogy néha ő mozdítja a kezemet, hogy ő süvölt ki a torkomon. Felismerem: köszöntöm, mint idegent szokás.
