Hasadás

Gondolataim kusza fonalában elvesztem magammal a kapcsolatot. A külvilág halvány árnyék, amelyben előre meghatározott lépések szerint cselekszem. Gondolkodnom sem kell közben. Ilyen szánalmasan telnek a napjaim. Négyéves vagyok, a ruhám foltos, a homok hozzátapad a bőrömhöz, szinte megfojt. Folyton csak magam vagyok. Én és a gondolatok. Azok az átkozott gondolatok… A hang sosem csendesedik. Szánalmas vagy! Csilingelő hangok ébresztenek a bódulatból. Kedves anyám, úgy vigyorog, a szája a füléig ér. Rég láttam ilyen boldognak. Meglep, hogy erre rácsodálkozom, hiszen olyan kevés dologra figyelek oda igazán. Eddig azt sem vettem észre, hogy egy dobozt tart a kezében. Most már én is boldog vagyok. Erikának nevezem el. Sosem kaptam még ilyen szép ajándékot. Belül elpityeredek. Végre van egy barátnőm. Most már nem zavar a hang a fejemben, mert tudom, hogy Erika beszél hozzám, válaszol nekem mindarra, amit megosztok vele, s én bizony mindent elmondok neki. Kalapáló szívemben a hajas baba szívveréseit is hallom, s ezer tükörként törik szét bennem a felismerés: éppen elvesztem őt. Könyörtelen szempár, élesen villanó olló, s a végzetes pillanat szétszórja bennem az elkeseredés apró szilánkjait. Először találkozom a Lánnyal. A könnyek szaporán folynak le az államon, s amikor már fulladozni kezdek a medencényi sós vízben, akkor jövök rá: igaznak hitt társam hangjának helyét ismét a gonosz veszi át. Nem az a gonosz, aki előttem áll Erika hajának maradványait szorongatva, hanem saját démonaim. A Lány nem fogja fel tettének súlyosságát, s nem is érzi át bűnének rám mért csapását. Az olló most az én kezemben van, ádáz fegyver, s szegény csak sír, s véres karját szorongatva úgy néz rám, mint egy eszelősre. Bűnödért lakoltál. A szidás alatt a testem mozdulatlan, a lelkem gyámoltalan, s az eszemben felfoghatatlan táncot lejtenek az események. Csendesebb vagyok, mint valaha. Erikát csak egy élettelen tárgyként látom már, aki megcsonkítva, hajától fosztva, barátságom is elvesztette. Kendőzetlen titkokat suttogok a sötétbe, elárvult gondolataim sebes robajként törnek a felszínre. Szapora légzésemnek csak a dal vet véget. Nem ismerem ezeket a dallamokat, de a végtelenségig dúdolom őket, míg az álom magába nem szippant. Gyűlölöm az álmokat: a vadvirágos vágyakat, a zöldellő, zúzmarás tárgyakat, a csöpögő, csintalan károkat. Kezem a fejemre szorítom, a szám vékony vonal, mintha csak én rajzoltam volna. A Lány sajnálkozva néz rám, s csendesen megbocsátást vár, miközben az életem változásain átmenve, már tudom, nem ő tehetett elszigeteltségem hirtelen reakciójáról. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Kéz a kézben megyünk a barátság mélyen barázdált útján. De mi vár a végén? Pusztulás, mi más?! Egyre ritkábbak a hangok, és én egyre többet hallom a saját hangom. Vidáman is telhet az élet, s az igaz barátság nem egy tárgyból fakad, hanem a Lányból, aki bennem vibrál, velem táncol, engem szeret. Erős lánc köti össze a két kezünk, nem túl szoros, hogy ne legyen fojtogató, de elég erős, hogy megtartson minket, ha esünk. Míg azonban kötelékünk erősödik, a Lány egyre inkább gyengélkedik. Tartom a haját, amíg kihányja magát. Szédülök a látványtól, a fülem zúgása elnyomja a hangokat. Megint megzavarodnak a gondolatok, kacskaringózva kergetőznek egymással az emlékek. Utoljára nézek a szemébe, de sem az Ördögöt, sem az Angyalt nem látom. Nincs benne már semmi. A steril teremben az utolsó lehelet visszhangzik. A fején csak pihéket látok. Nem emlékszem, mióta nincsen haja. Ő akarta ilyen rövidre? Vagy akarat kérdése ez egyáltalán? Meghalt. Mindenki sír, csak bennem fagytak meg a könnyek. Erika ma ismét velem van, de csak egy rövid ideig. Az élettelen testet a másik fölé helyezem. A hajuktól fosztott barátaim immár egymást segítik a világ túlsó végén. Már nem az a négyéves kislány vagyok. A hajam rövid, de egészséges vagyok, s a hangokat egyre hangosabban hallom.

Böjte Beatrix 1999-ben született Segesváron, diplomáját tavaly szerezte a Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán.

‍