.svg)
Amikor ennek a bejegyzésnek nekilátok, csütörtök van, háromnegyed hat, és egy órája ülök azon a vonaton, ami Wrocławból Varsó irányába tart. Olvasom a naplóbejegyzéseket Bécsből, arra gondolok, hogy többet kellene írnom arról, ami a belső monológokban zajlik; eszembe jut az is, hogy nem mentem ki a lengyel nemzeti ünnep napján a bentlakásból, és azt is észreveszem, hogy Hanna gondolata az enyém is: csak az a tér a tiéd, amit magadnak jártál be. Lelkifurdalást keltenek a halogatott múzeumlátogatások, az el nem olvasott feliratok, a meg nem kóstolt ételek, a bentlakásban töltött esték, annak ellenére is, hogy utólag látom: így is annyi minden történt, hogy ebben a pillanatban elég kapkodva válogatok közülük.
A november mindig sűrű, ahogy Varsóban, úgy otthon is: mindenszentek, évfordulók, születésnapok. Az első napokban honvágyam van, képeken látom csak, ahogy a bátyám apává válik, elsején a Wilanów temetőbe megyek gyertyát gyújtani, és lengyel tradíciókat tartok Márton-napon, fehérmákos kiflit veszek a Żabkában. Eszembe jut az az este, amikor M. átjött hozzám Kolozsváron, a fotelemben ült az ablaknál, meggypálinkát ittunk és kártyát vetettem neki. Arról beszéltem, hogy csak azért szeretnék egy jóval nagyobb, ismeretlen városban élni, hogy mindenféle perszónákat alkothassak meg magamnak. Hogy M. mit gondolt erről a naiv és romantikus elképzelésről, nem emlékszem, arra viszont igen, hogy amikor elmondom neki, hogy három hónapra Varsóba megyek, eszembe juttatja azt, amit a nagyvárosokról mondtam. Ennek ellenére semmi ilyesmi nem történik: furcsa nyugalommal konstatálom azt, hogy ahogy a jól bejáratott rutinomat követem pakoláskor (vászonszatyorba a törölköző, szappan, a szérumok, a fesű; a rózsás fűszertartóba az ékszerek, a gombás neszesszerbe a kábelek, a görög szuvenírtasakba a legfontosabbak), úgy ugyanazokkal a kézmozdulatokkal magyarázok magyarul és angolul, az otthoniakhoz nagyon hasonló ruhákat turkálok, és ugyanazt tartom fontosnak elmondani magamról, mint bárhol. Németh Zoltán óráján és az Irodalmi Szemle egyik lapszámbemutatóján szóba kerülnek a szerzői álnevek, tetszik a játék a különböző identitásokkal, tetszenek a szabadság számszerűsíthetetlen formái. Egy idegen városban ebből bőségesen juthatna, hiszen az egyetem terein kívül szinte semmit nem látok kétszer, de amire a Narewhez érek, rájövök, hogy az ideiglenes rutinok lehetnek azok, amik kiszorítják a honvágyat. Ekkor még Mazóviában, Kurpföldön vagyok, egy lengyel családnál éjszakázom. Járjuk a várost, múzeumokat és templomokat mutatnak nekem, este tévét nézünk és helyi sört iszunk, a beépített teraszon rágyújthatok. A kurpkultúra vonzónak tűnik, tetszenek a festett szőttesek, a kagylóból készült, fényes gombok, a színes papírból precízen kiollózott madarak, a homokos talajra állított méhkaptárok, a templomok rózsaszín-arany beltere. Itt még főképp a kapcsolódási pontok válnak fontossá: a magas toronyba pakolt, hímzett párnák a skanzenben, a faragott hamuzó az erkélyen, az erdők közelsége, a család nyugdíjas barátnője, Jolán, aki néhány gesztusában nagyon emlékeztet az én azonos nevű keresztanyámra.
A második folyó a Visztula, amit erős választóvonalnak érzékelek Varsóban: a Prága-negyed nagyon másnak tűnik, mint a másik oldal, egyszerre vonz és bizalmatlanná tesz. Tetszenek a kapualjakban elrejtett mozaikképek, az egyik sikátor patinás, világító Mária-szobra, alatta a neon művirágok, de amikor Jurij alakját látom magam mögött az üzletek visszatükröződésében, annak ellenére is, hogy korábban rövidre zártam a beszélgetést, felhívom Á.-t, hogy úgy tűnjön, valaki vár rám néhány utcával arrébb. De itt barátkozom össze az idahoi kocsmárossal, amikor a hideg elől menekülve betérek a konténerekből épített Bar Mistykbe, ahova Alessivával később többször visszajárunk, koncerteket hallgatunk, vegán pizzát eszünk és végigkóstoljuk a kézműves söröket. Ugyancsak a Visztulát nézzük Krakkóban is a Wawel-kastély udvaráról, négy óra kucorgás után a vonat padlóján. Amit első éjszaka látunk az a turisták tömege a bárpultoknál, jól bejáratott where are you from, what are you doing here, do you like Poland, mindenki számára egyformán idegen, de az egyetlen közös kódként funkcionáló formulák. Jó turistákként mi is żureket és zapiekankat eszünk, nappal bejárjuk a Wawel-dombot és a zsidó negyedet, értetlenkedünk és kacagunk, amikor többszörösen nővéreknek néznek minket. Meg persze kényszeresen hasonlítgatjuk össze Krakkót Varsóval, ahogy korábban másoktól is hallottuk, de a Sokratesbe visszaérve teljesen ki vagyunk békülve a varsói sorsunkkal, és egyre otthonosabbnak tűnik a Mokotów is.
Amikor azt kérdezik tőlem, hogy miért éppen Varsó, gyakran Olga Tokarczukra hivatkozom. Nem azért, hogy tudatosabbnak tűnjek, sokkal inkább arról van szó, hogy a saját magam számára is rejtett, tudatalatti motivációként gondolok erre. Az Őskor és más idők című kötetéről írtam a szakdolgozatomat, a disszertációmban is a lengyel Nobel-díjassal foglalkozom. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy Varsó ennél sokkal spontánabb ötlet volt, bár logikus utólag, hogy így közelebb kerülhetek ahhoz a kulturális hagyományhoz, amiből ezek a regényvilágok táplálkoznak. Németh Zoltán is izgalmas szakembereknek mutat be: találkozom Pálfalvi Lajossal, aki számtalan más lengyel és orosz kötet mellett, Tokarczuk Sok dobon játszaniját is fordította Mihályi Zsuzsával, polonistaként jól ismeri az életművet, és készségesen válaszolgat a sokszor naivnak tűnő kérdéseimre is. Annak ellenére, hogy igazság szerint nem Tokarczuk hozta Lengyelországot nekem, rá akarok érezni arra, ami miatt megszerettem ezeket a regényeket olvasni. Ezért megyek Sziléziába a harmadik folyóhoz, az Oderához. Wrocławot pszichedelikusnak látom: felmászok a Mária Magdolna katedrális tornyába, a boszorkányok hídjára, elolvasom Tekla és Martynka legendáját, lépten nyomon káposztacsokrokkal díszitett háromszögekbe és a kommunista ellenállás törpeszobraiba botlom, és a Kalamburban a művészeti egyetem diákjaival barátkozok össze. Azt mondják, hogy a félórányira fekvő Sobótkából indul az a túraútvonal, amiről a lengyelek azt tartják, hogy a boszorkányszombatok színtereként funkcionál. Nyilván kíváncsi vagyok erre az okkult túrára, így elkísérnek, mindjárt a hegy lábánál két méteres faragott szobrokba botlunk, fennebb derékban elhajlott fákig jutunk, csak úgy, mint a 10 Most Haunted Forests in the World cikkekben az állítólagosan Hoia-ról mellékelt képeken. Arra gondolok, hogy itt többet tudnék maradni, hogy vissza lehetne jönni ide, hogy a lengyel városok mégis mennyire különböznek egymástól.
Amikor a bejegyzés végére érek péntek délután van, sötétedik, és pár órán belül tervezem elhagyni a Sokratest, de még néhány hétig ide fogok hazajönni. A szorongás, hogy mi minden marad bejáratlanul, az írás végére enyhülni látszik, a nem létező listám kipipálandó elemeire nem gondolok többet. Nincs tanulság, nincsenek kimaradt részek, mindennel akkor találkozom, amikor itt az ideje, amikor leginkább kíváncsi vagyok rá. Ami Sylvia Plathnek a fügék, nekem a lengyel folyók, mindegyiket akarom, de hogy miért épp a Visztula, Odra vagy a Narew, nem kell tudatos döntés legyen, azoknak az impulzusoknak teszem ki magam, amelyek felé az első megérzésem sodor. A játék a saját alternatív perszónáimmal nem izgat már, de az, hogy mi halad át rajtam, annál inkább: a belső monológok helyett még fontosabbá válnak a külső terek, ami most történik, a képek, a víz, az ételek, a pillanatnyi, de annál izgalmasabb szövetségek. Csak maradjon decemberre is elég belőle.
