.svg)
Nagybátyámnak agyvérzése volt. Már vagy tizenöt éve. Utána nem lett a régi, de azért szépen felgyógyult belőle. Nem bénult le, nincsenek nehézségei a beszéddel, csak a hajdani fürgesége szívódott fel a vérömlennyel együtt, a helyén valami totyogó tétovázás maradt.
A szemét viszont már nem erőltethette, ezért az addig műhelyként, télen pedig konyha- és ebédlőként is szolgáló, mindig monoton zakatolással és kuncsaftok kedélyes csevegésével telt utca felőli szobában onnantól fogva mozdulatlanul állt a varrógép, ami addig egyenletes lüktetéssel pumpálta a sosem bőséges, de biztos jövedelmet a családi kasszába. Ez a jövedelem nehezebb időkben, márpedig faluhelyen az idők többnyire nehezek, nem is pénzt jelentett, hanem például tíz tojást egy méretre igazított zakóért, két levágott tyúkot egy nadrág megvarrásáért, és nagybátyám azt se bánta volna, ha időnként egy-egy üveg pálinkát is jelent, azonban ángyom nyomására az sose volt náluk érvényes valuta.
Ő világéletében háziasszony volt, a pénz megszerzéséhez nemigen, a beosztásához annál inkább értett. Elismerésre méltó képességét három alacsony, szikár ember ellátásán fejlesztette tökélyre, ez lehetett az oka, hogy önbecsülésének alappillére zsörtölődések és veszekedések kiapadhatatlan forrásává satnyult, mikor újdonsült veje hozzájuk költözött. A hórihorgas, jól megtermett férfi egy idő után megelégelte, hogy elveszik előle a lábost, mielőtt az ötödik tölteléket is a tányérjára tehetné, hogy hiába vásárol barackot és cukrot, utóbbit stikában kispórolják a lekvárból, ezért az savanyú lesz, hogy ahányszor asztalhoz ülnek, és elhangzik a jó étvágyat, ángyom hangjában rejtett düh bugyog, hogy az övé mégsem kéne túl jó legyen. Megelégelte tehát a folytonos gyomorkorgást, és a korábbi megegyezést – miszerint fizetésének egy részét ételvásárlás céljából átengedi ángyomnak – felrúgta, többé egyetlen banit sem volt hajlandó a közösbe tenni, inkább ő vett rá ételt, amit egyedül falt fel éjszakánként a kapusházban, éjjeliőr volt ugyanis.
Akkoriban viszont, mikor nagybátyámmal megesett a baj, már sem éjjeliőr nem volt, sem a vejük, így nem is éltek egy háztartásban. A szája, a folyton éhes és mocskos szája – hogy ángyom melyikért haragudott jobban az általa gyakran emlegetett tulajdonságok közül, az rejtély – nem hiányzott az öregeknek, erős keze viszont, ami dolgosnak ugyan nem volt nevezhető, de némi nógatás után mégiscsak elvégezte a rá bízott nehéz munkát, annál inkább. Annál is inkább, mert akkoriban már a lányuk sem élt velük, elköltözött a városba a férfihoz, aki miatt a vejük már nem a vejük volt. A favágás, ásás és minden ház körüli nehéz munka így ángyomra maradt.
Aztán neki is volt agyvérzése, akkor kezdődtek az igazi nehézségek. Ő nem gyógyult fel szépen, fél oldalára lebénult, jobb keze vihar tépte, göcsörtös faágként csüngött teste mellett, ujjai makacs merevséggel görbültek egy addig számomra elképzelhetetlen irányba. A szobában nem engedte kinyitni a zsalukat, odúszerű sötétségben feküdt vagy ült, ha felültették, és folyton elpityeredett. Később már nem sírt, csak átható, vádló tekintettel bámult minket, látogatókat, ahogy tehetetlenségünkben hamis kedélyességgel kérdezgetjük, kér-e egy kis vizet, almapépet, vagy beszélünk róla úgy, mintha ott se lenne mellettünk.
Nagybátyám betegség utáni tétovaságát konyhabeli járatlansága tetézte, mosatlan tányérok, maradékok, odaégett ételtől koszos edények bukkantak fel a ház minden szegletében, ő pedig egyre beesettebb arccal bolyongott a rászakadt feladatok rengetegében. Lányuk végül felíratta őket a városi öregotthon végeláthatatlan várólistájára, de oda már csak nagybátyám került be.
Az öregotthon lenyűgöző intézmény volt. Nemcsak felszámolta a kapitalizmus legfőbb elvét – miszerint az önkény annak a kiváltsága, aki sokat fizet –, hanem meg is fordította azt. A havidíj majdhogynem megfizethetetlen volt, a hozzátartozók mégis engedelmes alattvalóként kellett igazodjanak a szabályokhoz: az öregek szobáját egyetlenegyszer, beköltözéskor láthatták, utána csak az udvaron vagy az előtérben találkozhattak velük, és szigorúan megszabott látogatási idő volt, néha pedig – ünnepekre vagy járványokra hivatkozva – nem is volt. Tenni ez ellen nem lehetett.
Nagybátyám eleinte zúgolódott, nyugtalankodott, máskor búskomor szótlanság telepedett rá, néhány hét elteltével azonban megbékélt a helyzettel. Egyedül a koffeinhiány kínozta, kávét ugyanis – romlott gondolat, de szerintem puszta fukarság okán, esetleg mert a gyakran elszenderedő, kába öregek kevesebb figyelmet igényelnek, mint ha koffeintől felajzottan mindenféle bajkeverésnek tűnő botor önmegvalósításra ragadtatnák magukat – sosem szolgáltak fel az otthonban. Mivel nem tiltotta szabály, hogy gyümölccsel, nyalánkságokkal kényeztessük idős rokonainkat, vittem egy doboz három az egyben instant kávét neki. Még büszke is voltam, hogy milyen körültekintően jártam el, hiszen nemcsak neki okoztam örömöt, de úgy gondoltam, egy csészényi víz felforralása az ápolókat sem terheli meg túlságosan.
Következő alkalommal derűs érdeklődésemre, hogy ízlik-e a kávé, nagybátyám méltatlankodón csóválta meg a fejét, aztán egy félköríves kézmozdulatot tett, jelezve, hogy mi történik a kávéjával. A nővérkék, tette hozzá suttogva, aztán megismételte a félköríves mozdulatot.
Hirtelen düh öntött el. Ez már több a soknál, fortyogtam, s csak mikor csillapodni kezdtem, láttam be hibámat. A kávé beszállításáról ugyanis egyetlen hivatalos személyt sem tájékoztattam, így az csempészárunak minősülhetett, illegalitása pedig kivonta a becsület törékeny törvénye alól. Okultam hát az esetből, következő látogatásomkor a kávészállítmányra szívélyes mosoly kíséretében felhívtam az éppen szolgálatos ápoló figyelmét, és lefegyverző modorban kértem, mikor nagybátyám megkívánja, legyenek szívesek készíteni neki egy-egy csészével. A nővérke készségesen bólogatott, én pedig helyreállt lelki nyugalommal indultam haza.
Néhány napon belül azonban arra eszméltem, hogy lábbal tiporják a jóhiszeműségem. Nagybátyám ismét kávét kért. Elhűltem, legutóbb ugyanis nem kicsi, hanem nagy dobozzal vittem neki. Napokig tépelődtem, hogy az immár egyértelmű galádsággal szemben hogyan lépjek fel. Ha az egyenes utat választom, féltem, az valamiféle nagybátyám elleni megtorlásban végződhet. A fenyegetőzéssel – hogy másik öregotthonba szállíttatjuk őt – csak magamat tettem volna nevetség tárgyává, másik öregotthon ugyanis nem volt a városban.
Következő alkalommal bekopogtam hát az igazgatónő irodájába. Tördeltem a kezem, hogy nem is tudom, hogyan kezdjem, felettébb kellemetlen, amit fel kell hoznom, szégyellem is magam érte, de mégiscsak az a helyzet, hogy nagybátyám egészsége előrébb való annál, mintsem megérné nekem megspórolni ezt a kényelmetlen beszélgetést, tudnillik, és itt nyomban hozzá is tenném, hogy mindez valószínűleg az én hibám, az én engedékenységemé, hogy agyvérzés ide vagy oda, azt a napi egy kávét nem sajnálom idős rokonomtól, ennyi öröme hadd legyen, pedig könnyen megeshet, hogy ők itt, akik ápolják, nálamnál ezerszer jobban tudják, hogy ebben a korban és pláne állapotban már egy sem kellene, nem egészséges, bizonyára ezért nem is adnak az öregeknek, szóval mindez valószínűleg az én hibám, elnézésüket kérem, mégis muszáj ezt felhoznom, tudnillik az a nemkívánatos helyzet állt elő, hogy a doboz kávé, a doboz három az egyben instant kávé, amit legutóbb hoztam, huszonnégyes kiszerelés, tegyük hozzá, egyetlen hét alatt fogyott el, ami napi, ki se merem számolni, hány csésze kávét jelent. Szóval kényelmetlen ez nekem, de feltétlenül szükségesnek tartom azzal a nyomatékos kéréssel fordulni hozzá, rajta keresztül pedig a mindig kedves és előzékeny nővérkékhez, hogy bár egy egész doboz kávét szoktam hozni, naponta egyet, szigorúan csak egyetlenegyet adjanak nagybátyámnak, elvégre az egészség, ezt ők tudják a legjobban, nem játék. Mindezt túlzó alázatossággal, mély aggodalommal, és mélyen az igazgatónő szemébe nézve adtam elő, hogy világos legyen, kit nem lehet itt hülyének nézni. Kis szónoklatom mély megértést váltott ki belőle, és biztosított róla, ezentúl nem lesz túlfogyasztás kávéból, hisz, mint azt helyesen megállapítottam, ők tudják a legjobban, hogy az egészség nem játék.
Leleményességemen és az egyértelmű sikeren felbuzdulva, jókedvűen, sőt szórakozottságba átcsapó jókedvvel indultam haza, útközben majdnem el is ütöttem egy nyulat, a még mindig kiváló reflexeim és a fürgesége mentették meg. Örömöm azonban nem sokáig tartott. Alig öt nap telt el, és nagybátyám újfent kávéhiányról értesített. Ezen aztán ismét hetekig bosszankodtam, azon töprengtem éjszakánként, milyen stratégiával lehet leszerelni ezt az álnok és szégyentelen bandát.
Egy nap aztán bementem a fiamhoz az irodába. Ő vezeti a céget, mióta nyugdíjaztam magam. Bementem hozzá az irodába, némi tanácskozás után pedig egyenesen ki az öregotthonba, egy zsebemben lapuló, csinos szponzori szerződéssel.
Azóta napi egy fogy nagybátyám kávéjából, és az igazgatónő is csábosan mosolyog rám, ahányszor szembetalálkozunk. Kár, hogy lófogai vannak.
