Hány holdtölte a hallgatás?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy… – lehetne kezdeni, mert Sárkány Timi versei mesék: nem gyermekeknek, hiszen a hercegnők, tündérek előbb-utóbb szintén madárszerű, viszály csomózta hárászkendőt viselő, jajgató asszonyok lesznek, csak el kell teljen elég holdtölte, el kell folyjék elég vér, elég mosogatólevet kell leengedni. Vagy ha valaki nem akar szereplő lenni, elkezd maga is történeteket mondani. És ebben a kimondásban, a hallgatás paradox felvállalásában, a kérdésekben, a gyónásban, apologetikában, vagyis a beszéd performativitásában, a szómágia reciklálásában, egy sajátosan gyúrható, alakítható közegben születnek meg az alkotások.

Különös, kettős teremtés történik, s néhol eldönthetetlenné válik, hogy a szöveg képzi-e meg az ént, vagy pedig az én hozza létre a verset, néhol pedig úgy tűnik, hogy a szerzői én teljes átfedésbe kerül a szerző énnel, az írás negációja ezáltal válhat mégis kijelentéssé, s feloldódni látszik az a közkeletű aforizma, miszerint valaki vagy él, vagy ír. Mert a versekben megszólaló én éppen a szövegek világában válik élő-lüktető szövevény-szövetté, s helyet próbál keresni, pontosabban tágítani magának a világban. Az én identitására vonatkozó affirmációk és tűpontosan használt képek sajátos táncba hívják az olvasót: felépíteni, majd szilánkosra törni falakat és gátakat, kiterjeszteni a figyelmet magamon kívülre, elmosva a határokat a bennem és körülöttem között, eldönthetetlen kérdéssé téve, hogy meddig tart az én. De vajon ez a jellegzetes ingadozás öncélú játék, vagy pedig önmagán túlmutató, az irodalom időomlásában sem tovatűnő jelenség? Az egyéni mítosz teremtése képes-e új hangon megszólalni, esetleg csak régen ismételt akkordok variációja? Az ajánlásban megidézett, keresztnevükön szólított nagy elődök, akik egyszerre alkotnak tisztelt és meghaladni kívánt hölgykoszorút, már tudják, hogy mégsem lehet megtagadni magadban mindent, ami nő, és hogy a meztelenség nemcsak kiszolgáltatottságot feltételez, de talán valahol hódolatot is a számára kihasított nyelvi világ krapp-kárminjával szemben.

A művészetre, a nyelvre, illetve a feminin transzgenerációs örökségekre reflektáló (meta)szövegek egyik legfontosabb, legtöbbet feszegetett, mintegy origója a határok jelenléte, melyeknek folytonos feszegetése, a velük való incselkedés kísérleti jelleget kölcsönöz a verseknek. Hol húzódik a választóvonal egyéni és közösségi, az ősöm és a saját személyiségem között? Az egyén autonómiája kerül előtérbe, aki bár elszakadt otthonról, mégsem képes teljesen kilépni a számunkra is ismerősnek ható, kikeményített szoknyás, templomtornyos tájak és életlehetőségek bűvköréből. Fizikai és lelki határok többértelműsége ez, a valami, talán új otthon felé kapálózás alaptapasztalata és indukátora is. Átlépni a küszöböt azt is feltételezi, hogy a szubjektum meghasonlik, de a húsba befúródott töredékeket lassan körbenövi az új emlékek, ingerek sora, minden vers újabb réteg, a helykeresés egy lehetősége, pontosabban az én saját helyének kijelölése: a családban, az irodalomban, a valóságban.

Sárkány Tímea versei és László Zsuzsa vitaindítója a Bréda Ferenc Irodalmi Kör 26. estjén hangzottak el.