.svg)
Kispál Ágnes-Evelin - A Velencei Biennálé őrzői, őrzői, 2015, 2017. Fotósorozat (Őrzők asztalaiknál)
Először is megnézem, ott van-e még a placc szögét lezáró, soha nem tisztázott okokból odakerült kőfiú, aminek akár szép története is lehetne, de nincs, legalábbis nem hallok róla, bár erősen szeretnék hallani a kőfiúról valamit, remélem, hogy egyszer csak…
Hónaljban már erősen szorít a ballonkabát, attól tartok, megreped, ahogy erőlködöm felfelé a pattintott gránitlapokból rakott lépcsőkön a Monte Carlo felé, apám mondja, ilyen kihízott kabátokban járnak a sörhasú agglegények, de nekem nincs is sörhasam, mint kőember, merev testtartásban, behúzott gyomorszájjal lépegetek egyik lapról a másikra, valaki taszít, biztosan az őrangyalom, nem engedek a fentről lejövőknek, vagyis nem állok félre, hiába szúr a tekintetük, mint valami szigony, ami szétfeszíti a bensőmet, mert ilyen szétfeszítősek ezek a tekintetek, bár igaz, mehettem volna autóval, kisbusszal szerpentinen, körbe a többi vendéggel, de nem, látni akartam a fák között a tavat a délutáni szűrt fényben, bár a Medve-tó ilyentájt már elveszíti zománcát, mintha egy hatalmas matt,
zöld tömb feküdne medrében,
mozdulatlan, az apró hullámtarajokat ilyen tájt végképp összesepri az októberi szél, vékony pénzű vendégek járják a tó körüli ösvényeket, nem tudom, mi van, csak időtől kipréselt idős házaspárokat látok, mint az ősztől lecsupaszított öreg és hajukból borzosra hámlott szőlőfák, nincs bennük mezge, akik már nem is, úgyszólván egyáltalán nem gumiznak, és a férfiak egyáltalán nem dőltnek fehérnépet nagy szürke foltos gyertyánfáknak.
Mégis a gumi, a kifungált óvszer ott a lengedező bükkágon, persze, sötétedés után telik fel a tó partja szerelemmel, jönnek a szállodákból, többnyire a Kárpátokon túliak jönnek, mert hol van az az idő, amikor a finnek, a furcsa arcú északiak aranyozott szemüvegkeretekkel, apám birskörtét sóz el nekik a fürdőtelepi piacon, azt mondja, ezek tiszta idióták, úgy értve, idiótán festenek fehér adidasban és bojtos sapkában jóval hóharmat előtt, nyomogatják a kőkemény birskörtét, akkoriban Palotás Dezső író, költő és képzőművész tolmácsol közöttünk, ő ugyanis rendszeresen mellettünk árul, kizárólag tenyérnyi grafikákat hoz Balavásáráról,
ebből pénzel válófélben,
a grafikáit a finnek viszik, mint a cukrot, mondja, felugrik a Monte Carlóba, Tamás Mari, vagyis Tamás Mária írónő ebben az órában, a szép délelőtti őszi napsütésben a tóra néző teraszon ül talpig feketében, valamire készül, olvas, jegyzetel, Bereczky úr, a vendéglőfőnök személyesen szolgálja ki, viszi az írónőnek a feketét, talán kis színest is visz, azt mondja, éjjeliszekrényén van a Milyen vagy, Amerika? című Tamás-útirajz, már csak hozzá kell fogjon, sajnos, soha nem fog hozzá, nemsokára elviszi egy infarktus.
Amikor nem jönnek az északiak birskörtét venni, és nem jön a csonka bal karú ezredes, akit apám, ahogy kell, domle colonelnek szólít, akinek egyébként valamiért nagyon megtetszem, azt mondja, ha román gyermek lennék, elvinne, örökbe fogadna, három szobás blokklakása van Buzăuban, egyik szoba az enyém lenne, tele van ragasztva régi és új típusú fegyvereket ábrázoló poszterekkel, felvételekkel a második háborúból, nem beszélve arról, hogy ott teljesítenék sorkatonai szolgálatot az ejtőernyősöknél, de mondtam, nem akarok ejtőernyős lenni, nem érdekelnek a fegyverek, elcseszed a jövődet, mondja apám félig viccesen, pedig tudom, nem adna, vagy lehet, hogy adna, amikor azt mondja, súroltalak volna el a lepedőn, azon a durva szőttesen, ezzel le van zárva az ügy, nos, ilyenkor, holt időben Palotás apámnak képzőművészeti leckét ad, javasolom, kezdje alapfokon, mert apám sehogy sem érti, mit keres a kartonra ragasztott apró kagylóhéj a leginkább kiterített teknőst ábrázoló rajzon, na jól van, mondja Dezső, itt abbahagyja az alapfokú gyorstalpalót, javasolja, tartsak vele, iszunk egy konyakot fent a Monte Carlóban, erősen sajnálom, hogy
az írónő nem jelentkezik,
mert én soha sem láttam élőben írónőt, csak fényképről, mondjuk, Gulácsy Irént, Kaffka Margitot, jaj, és még láttam egy kortársat valami magyarországi lapban, erősen férfiarca van, meglehetősen darabos, ha jól emlékszem, Galgóczi Erzsébettel ment egy riport egész laptestet betöltően, de csak ennyi, írónők dolgában mindösszesen ennyi, szóvá is teszem, pontosabban kérdezem Dezsőtől, hogy lehet egy írónőnek olyan arca, mintha azt Szervátiusz nagyolta volna ki, hát igen, mondja Dezső, darabos, különben remek íróról van szó, félelmetes riporterről, akitől rettegnek a téeszelnökök Borsodban és Tolnán, Szabolcsban és Csongrádban, mert kemény riportokat ír, az elvtársak nem nézik jó szemmel, lehet, azért híresztelik el Galgócziról, hogy leszbi, de nem kizárt, sőt egyáltalán nem kizárt, hogy leszbi, mondja Dezső, nos, erősen jól jött volna Tamás Mária a szép őszi napsütésben, hogy hozza neki Bereczky úr a feketét, de nem.
Jaj, a homokkő kisfiú, viszont Dezső halott embriónak mondja, amikor megmutatja nekem, ott áll, pontosabban ott gubbaszt szegény a vendéglő teraszának hátsó sarkában szöget lezáróan, szerintem mégis homokkő kisfiú, összehúzódva, mint aki fázik, mert ugye, fázósak a kisfiúk, a homokkő kisfiú is fázik, bár szokták gyakran melegíteni jó meleg húggyal, általában a fejére pisilnek, van ott egy kicsi luk a feje búbján, általában este szokták lehugyozni, sötétedés után, amikor kijönnek a vendégek levegőzni, a ribancok ezt a helyet elkerülik,
azt mondják, bűz van,
többnyire avas férfibűz, legalábbis biológiai kontrollt veszített öregemberbűz, ráadásul a rothadó moha, gomba és avar, bár öles bükkök vannak, törnek az ég felé festett turistajelzésekkel, nekem nevetségesnek tűnik, minek ide turistajelzés, nincs ahogy eltévedni, némelyiknek öblös gyökere van, mohaággyal, de nem, a ribancok itt mégsem, talán nem akarják látni a kisfiút, tudni véli Dezső, hogy a homokkő kisfiú nem élt soha, elvetélt geológiai csecsemő, nézzem, mutatja, primitív formáját alig meghaladott magzat alakja van, ufo-koponyával, a hegy vetette ki magából hajdan, a hegy vetélte el, tolta ki magából valaholi nagy bűzös valagán.
Tudom, helytelen gyakorlat antidepresszánssal érkezni mulatságba, amit a Gomba vendéglőnél egy szukkal elnyelek, hallom, mondja a nagysága, jé, egy drogos már megint, nem állhatom meg, visszaszólok, az idegek, nagysága, a neurózisom, de csakugyan nem jó ősi Diazepammal prezentálni, de hát tapasztalataim szerint Lajcsit kifejezetten így lehet emészteni, nem hogy vattával tömöm ki a fülemet, mint valami fülfolyásos apó, hallom a lépcső középtáján, hogy a banda erősen Lajcsiba kapaszkodik, fogadok, lenyomja az egész Lagzi- repertoárt, mert ez olyan, mint a kurvaság, nem lehet könnyen leszokni róla, nem baj, megyek,
megkeresem a kőfiút,
legfeljebb iszom egy feketét Tamás Mária asztalánál, most valahogy Dezsőt, és mindkettőt, a törékeny nőt és a szálas hajú férfikolosszust asztalhoz ültetném, már mindketten feketében járnak ideát, mert odaát nem tudom, a hajdani, fehérre mázolt bádogasztal mellett elnézem a tavat, a zománcát veszített óriási zöld tömböt, vagy lehet, a szöget záró kisfiúnál maradok, nem baj, ha bűz van, ahol nem szeretnek a ribancok, azt mondják, a szellőző férfiak napvilág gátlástalanul előveszik fényes farkukat.
Mit tehet az ember, ha tele van rokonsággal, mindenkinek kijár a tisztelet hónaljban szorító ballonkabátban prezentálva, de ez az eset nem rokonság-történet, hogy megyünk, megesszük a fejadagot, bedobjuk a pénzt a nagy levesestálba, majd kurvára leisszuk magunkat, hányunk vöröset négyszer legalább valami fertő, bolondításig felcukrozott házi bortól, de nem az a mulatság,
nem olyasféle,
hanem cabernetes, hétdecisben extra, palackozott félédes Murfatlar, és egészen száraz Jidvei, kisüsti körte, persze a ballonkabát hónaljban szorít, részletekben érek fel a Monte Carlo placcára, eltűnik a láthatatlan kéz mögöttem, kifújom magam, lent a tó vizén rekedten hápognak a vadkacsák, lehet, maradnak télire, a násznép kint áll a teraszon, sok-sok cigaretta, ez az úri nép, a fejkendős asszonyok és a kalapos bácsik már bent ülnek az asztalnál, kézzel szedegetik az apró fasírtokat, úgy csípik meg a fogpiszkálót, mint a gyík nyakát, amit felmutatnak az unokának, és ott lebeg orruk előtt az öreg szekrények dohos szaga, de nem kell foglalkozni velük, minthogy a kutya sem foglalkozik velük, nem ők azok, akik lepisilik a kis homokkő fiút, ez a népség ugyanis nem pisilik, azazhogy hajnalig féllábon állva szorongatja hólyagjában, aztán állnak sorban a vécén, roppan a derekuk, nagyokat szellenthetnek végre.
Tévelygek a fejüket szellőztető vendégek között, mintha valamit keresnék, pontosabban: valakit keresnék, mint nemrégiben a folyóvíz partján, amikor azt mondtam, valahol itt kell lennie, magam előtt hajtogatom félre a vékony füzeket, kosárkötő ember szokta így keresni az elveszített szerszámát, itt van, gondolom, amikor megpillantom a bejelentkező, gyéren nőtt nádi bugyigót, nincs nyom, se törés, ki tudja, mikor járt ember errefelé, bár járni járt, csakhogy odébb, a vízpart mentén kanyarog az ösvény, többnyire a horgászok tapossák,
másnak nincs miért,
ez az a hely, ahol a patak beletorkoll a folyóba, csakhogy a Vermessy-patak más irányt vesz jó ideje, érdekes, mintha a Zengő s az alatta elterülő hegyi legelők vizét begyűjtő patakocska késleltetné a beömlést, közvetlenül a torkolatnál meggondolja magát, tesz kis kitérőt, valahol sűrű vadszedresben lépik észrevétlen a folyóba, a hajdani beömlés fel van telve víztől hozott televénnyel, nyáron kövéren tenyészik benne valami tölcsérszerű sárga virág, enyhén szúrós az indája, az ember csak ne gabalyodjon.
Valamikor erre járunk el a répaföldekre, folyó melletti parcellákról a parasztok vagonszámra hordják a cukorrépát a téeszbe háton, tavasszal pedig erre járnak a békászó kamaszok, valamivel húsvét előtt a téglavetőktől ásott árkokból kigereblyélt békákat végeznek ki divatjamúlt alpakka késekkel, azt mondják, nagypénteken sütött békacombért Szent Péter nem húz strigulát, és a hajdani beömlésnél látok otthagyott ágasfát, tavalyi pecázó emléke, mert amikor még nyílt volt a hely, át lehetett látni a túlsó partra, amikor még lassú, sötétzöld vízből nézett vissza a horgász mása, ha a tükör felé hajolt, most meg furcsa, teljesen más:
eltűntek a mély vizek,
a beömlésnél mint a szélvész, úgy sodor a súgó, a sodrással szemben kapaszkodnak a márnák, és sebesen viszi a víz a potyogó vadalmát, a fa alatt ül Jánosunk, és beszél, mintha a vadfa ágán lengő vércsének mondaná, hogy régen erre jártak el a répaföldre az emberek, jöttek egyezni, gyéríteni, akkor is gyakran lejárt a folyóra ivóvízért, kőkorsójának szája buborékokat vet, és soha nem lát senkit a vízparton járni, pedig éberen figyel, mi pedig irtózunk a folyón járni, mert híre járja, hogy egy bolond remete lakik a berkekben és térdig érő szakálla van, pedig nem is a berkekben lakozik, hanem a temetői kápolnában, s ha minden igaz, maga Keresztelő János.
Hanem egyszer csapat legény jön a répaföldről, látják, hogy a völgy legvonzóbb leánya megy a vízre ruhát öblíteni, eladó, mondja egyikük, már eladták egy csótánynak, mondja másikuk, le kell a csótányt szöktetni a patak hídjáról. Megegyeznek, hogy a csótányt le kell ugratni a patak hídjáról este a leányhoz jövet, mindig este jön a fiú, szépen tud tangóharmonikázni, ott ülünk a szemközti kukoricásban, villanyoltásig hallgatjuk a tangóharmonikást, hogy Mónika, drága, Mónika, egyikünk megvallja, a leányra gondolva tud csak onanizálni, nem nevetünk, nagyokat hallgatunk,
a völgy legszebb leánya fehérneműt, sok kis színes apróságot öblöget, ilyenkor már nem csak az árnyékok nyúlnak meg, hanem a képzelet, a vágy is, víziót fektet el a vízen a pillanat, hullámzik némelyik megnyúlt selyembugyi, mint hajdan nagyanyáink nagy szőttes lepedői, amiket leengednek a súgókon, aztán a füzekre feszítenek lengeni, széles folt nélküli lepedőket, október van akkor is, vagy november eleje, hallgatják a rádiót, hogy Pesten lőnek, szabadság, szerelem, nézem a nőt,
guggol a víz partján,
térdeit szorosan egymáshoz szorítja, hiába lesnek át a túlparti kőbánya munkásai, akik úgy tesznek, mint akik színes kavicsot szednek, vagy lehet, csak nézik a vizet, mert ezek az emberek teremtésileg nem nagy, impozáns folyókhoz, vizekhez szabódtak, hanem kis patakokhoz, egy-egy adódó halpusztítás után hallgatagon nézik a folyót, nincs kinek szólni, csak nézik, amint úsznak, nem is úsznak, sodródnak lefelé fényes hasukkal, és ezek az emberek azt hiszik, hogy az ő fényes szemük van kimérgezve, az ő szemük úszik el valamerre.
Azóta síkos ott a víz, zöld mohaágyon szalad, lágyult köveket érzek, ha benyúlok alájuk paducért,
és mindig az ara jut eszembe, aki ott áll a a Monte Carlo nagytermének közepén a vakító fényben, talán menyasszonytáncra vár, hogy valaki felkérje, majdnem megkövülten nézi, hogy a csótány ölébe veszi a tangóharmonikát, és nyomja, hogy Mónika, drága, Mónika, jobb lesz nekem a kisfiú, amíg láthatom napvilág, és nincs hullaszag, leszívja a nyaralóktól itt hagyott bűzt a tömb mélysége, minthogy ilyentájt bűzüket veszítik a vonuló vadlibák, a tér szögletéhez megyek, ahol a kőfiúnak kell lennie, mert nekem kőfiú, hegyektől szült eleven, hiába mondja hajdan Palotás, hogy embrió, mert kész, halott kőkölyök, de nincs ott, ki van rúgva a helyéből,
csak a régi heg,
megyek a kőfiú valószínűsíthető nyomán, ahol legurul, áttöri a tószéli korhadt vesszőfonást, megvan, ott van, ott van valami nyálkás burokban a zöld vízben, iszapba ágyazódva, hatalmas magzatvízben, ott áll a két ribanc, jövésemre megmozdulnak, amikor csonkra akasztom a kihízott ballonkabátomat, felém fordulnak, szétvetett lábbal támaszkodnak a szürke foltos gyertyánokhoz eszméletlen feszes farmernadrágokban. Mutatják, van helyem az ölükben, várnak, megyek, intek feléjük, és bolonduljak meg, ha értem, miért olyan nevetségesek ezek a tóparti fákra festett gyűrűk, turistajelzések.
