.svg)
Fekete Vince: Szélhárfa. 99+1 haiku. Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2016.
Fekete Vince legutóbbi, haikukat tartalmazó kötete kiszerelésében jól szerkesztett, elegáns, kézhez álló könyv, amely mintha folyamatos újraolvasásra szólítaná fel az olvasót. Újraolvasásra, nemcsak a klasszikus kötött formának, a precízen betartott ritmusnak köszönhetően, amelyben az üzenet első olvasásra könnyen elrejtőzhet, hanem Láng Orsolya fehér–fekete illusztrációinak köszönhetően is, amelyek a szó szoros értelmében ki-egészítik a versek tartalmi mondanivalóját. Két egymás mellett álló, minimalizmusában és lényeglátásában egyformán kötött formai világ (egyfelől a japán versforma, néhol magyaros ízekkel, másfelől Láng immár megszokott stílusában a rajz) várja az olvasót, és a jelentések a kettő közötti állandó mozgásban, átjárásban bontakoznak ki.
Nehéz, szinte lehetetlen egy haikukötet kapcsán domináns témákat vagy központi motívumokat kiemelni, hiszen minden vers maga a teljesség: a kimondhatatlan, vagyis az, amit a forma nem enged kifejezni, összefonódik a nyelvi bravúrral. A megértés szempontjából az sem lényeges, hogy milyen sorrendben olvassuk a szövegeket. Kezdhetjük a mélyen emberi-pszichológiai dimenziókat feltáró Identitás című verssel („Végül is eddig/vajon hány önmagadból/vetkőzhettél ki?”), hogy eljussunk a Mint („Mint ahogy suhan/a felleg át az égen./Úgy az életünk.”), az Emberélet („Hangya mászik egy/fűszálon, hegyére ér -/az földre hajlik.”) vagy a Halál? („Egy elnyújtott to-/rokhang a csillagos ő/szi éjszakában.”) című versekben a halálnak, elmúlásnak több szólamú megfogalmazásaihoz. A kötet nem más, mint a humánum mélységeinek sokféle megfejtésére tett próbálkozás: az emberi kapcsolatok, a hiány, az egymásrautaltság, a transzcendencia a költői nyelvben (részben a választott forma követelményeinek megfelelően) természeti képekké feszülnek („Arc: Jégeső után/a veteményeskert -/leborotválva.”), a természetleírások emberi tulajdonságok megszemélyesítései („Nyár: Zuhog az eső./Simogatni tanulja/az ég a földet.”) Ember és természet szervesen együtt van mind a megfigyelésben (ahogyan a költői pillantás képes a természeti mozzanatokban a tudat számára valami állandóságot megragadni), mind a kifejezésben, aminek Fekete Vince megtalálja az eszközeit.
