Ha megérezzük rajtuk az emberszagot

Megérkezünk a körzetbe. Baktatunk azok között, akikről egyelőre csak annyit tudunk, hogy ahonnan ők jönnek, megnézik egymást. Férfiak vesznek körül, akik fiúk és apák, akik vigyázzák a saját névvel ellátott poharaikat a kocsmában, miközben otthon a faragott székek üresen állnak, s akik akkor válhatnak férfivá, ha megérezzük rajtuk az emberszagot. Szélyes-Pál Dániel bevezet a körzetbe – de a népies áthallások mentén azt is mondhatnánk, hogy végigkísér a vidéken –, asztalhoz ültet, megetet, vagy legalábbis megtöri a kenyeret, szétosztja azt, ami maradt, köztünk, azok között, akik jöttek, és azok között is, akik jócskán készek az indulásra.

A bűn gyanúja, a felelősségvállalás – vagy éppen annak a hiánya – az apákkal, a fiúkkal, a transzcendenssel szemben erőteljesen jelen van, a tárgyakat úgy kell elhelyezni a térben, hogy ne látszódjanak mögöttük azok, akik vétkesek lehetnek. A versbeszélő a szövegvilág középpontjába helyezi a morális kategóriákat, azt várja tőlem, tudjam, mi volt rossz, mi lehetett volna jó, én pedig engedem neki, úgy olvasom a sorokat, mint aki emlékezhet erre a vidékre, a fele királyságra, s remélem, hogy a legkisebb leány lehetek, ha elcserélnek, mézet kapnak értem, nem pedig keserűséget, mint a legnagyobbért.

Szélyes-Pál Dániel versbeszélője erőteljesen férfiperspektívából szólal meg, de nincsen híján az érzékenységnek. A szövegvilág homogén egység, de a versek egyenként más-más aspektusait mutatják meg ennek a tájnak. Helyenként elfordítanám a tekintetem a látképről, ahogy a versalakok teszik, és a két domb közé tuszkolnám be a szorongásaimat, máskor mereven bámulom a lányt, aki lenyelte a fogát, mert mindez mintha természetesnek tetszene ebben a fiktív dimenzióban. Ha továbbmegyek – márpedig tovább akarok menni, látni akarom, hogy mi történik ezután –, a szokatlan asszociációk felvetik a kérdést, hogy hol van a határ a művészi képzettársítás és a logikai bukkanó között: felépülvén a gyermekek meggyógyulhatnak-e, a poharak kiizzadhatják-e a szeszt magukból, kell-e törnie a magyart az erdélyi költészetnek, ha már románul és angolul úgysem tud, ha mégis úgy döntene, hogy felszólal?

Az archaikus megszólalás illeszkedik ebbe a fiktív tájba: lehetek a babád, takarhatod előttem a munkáskezed, lassú víz partján tisztálok, nullás lisztből kenyeret gyúrok, fehér, tápértéktelen házasságot szánok a gyermekeinknek. A népies erotika képei nem válnak explicitté, a sorban harmadikak a férfiak felelőssége és a figyelmetlen Isten után, mégis helyenként felsejlenek és megcsillantják a lehetőségét az összekacsintásnak olvasó és versbeszélő közt. A rímek használata hasonlóképpen könnyedséget ígér első látásra, helyenként viszont nehéz eldönteni, hogy a választott versforma lehet-e hordozója a tartalomnak, vagy épp a tartalom alakul a rímek érdekében.

Szélyes-Pál Dániel versei között izgalmas tájékozódni, egyszerre nézünk fel és le, keresgéljük és a számonkérjük a felemelt kezű Istent, de közben egészen közelről vizsgáljuk az anyagot, a húst, a sarat, a testet, a tölgyfát, a kenyeret. Jó vagy rossz ebben a szövegvilágban nem fedi egymást, miközben pedig ezen a vidéken járunk, Szélyes-Pál Dániel a dolgokat a maguk nyers, zsigeri mivoltában mutatja meg, ennek ellenére a kérdés mégis az, hogy ez a perspektíva engedi-e, hogy Hamis hályogokon át képzeljük, hogy élünk.

‍