Ha kérdeznek, válaszolj

– Válaszolj, ha kérdeznek, hülyegyerek! – ordította apám, amikor a vacsoránál az aznap esti harmadik kérdésére csak egy bólintással válaszoltam. Én addigra már elég kamasz voltam ahhoz, hogy ne akarjak részletesen beszámolni a szüleimnek minden áldott nap az iskolai élményeimről. Nagyon untam a jobb esetben piszkálódó, rosszabbakban kifejezetten támadó hangvételű kérdéseiket, ezért a szűkszavúság menedékébe menekültem. (Pedig, ha beleláttak volna a fejembe…)
– Na, ma hány óráról lógtál el?
– Egyről sem. (Háromról – a vallásórák szimplán csak untattak, úgyhogy már fél éve nem jártam be egyre sem. Szerencsére a tanárnő, aki úgy nézett ki barna, vastagkeretes okuláréiban és zsákszerű, minden évszakban remekül szolgáló, mintás gyapjúpulóvereiben, mint egy nyolcvanas évekből ittfelejtett, kötést mímelő fotómodell, annyira nem bírt mit kezdeni az egy-egy bibliai szövegnél fennhangon feltett kérdéseimmel, hogy kifejezetten értékelte, ha nem nehezítettem meg azzal a dolgát, hogy ottmaradtam az óráján. A tornaórákról legtöbbször rosszullétet hamisítva léptem le, legtöbbször az első öt perc után. A napközben is piától bűzlő tornatanár emiatt már régen elkönyvelt „kis pöcsnek”, aki nem bírja a fizikai megterhelés legenyhébb formáját sem, „Van egy kis miccsmaradék a fogaim között. Add csak kölcsön a lábad!”, mondta néha, és harsogva röhögött saját viccén, amíg én kifelé iszkoltam a tornateremből, ami már az osztálytársaim szoprán kacagásától is visszhangzott, a tornatanár basszusával megtámogatva. A harmadik a latin volt, Drakula tanár úr, ahogy mindenki nevezte – a nevet némiképp magaménak éreztem, bár ebben sosem lehetett biztos az ember, de úgy emlékeztem, én anélkül neveztem így egyszer valamelyik haveromnak, hogy mástól hallottam volna –, naplót sem olvasott, harminc éve ugyanúgy adta le az anyagot, a legtöbb órán fel sem nézve diktálta le a deklinációkat, ragozásokat, a gaudeámuszt, rendszerváltásokat megélt jegyzetfüzetéből. Általában egész óra alatt a ritmikusan ingázó, giccses kis aranyfeszületét bámultam, ahogy mozogott előre-hátra a nyomtatott sorokat követve – olyan rossz volt a szeme, hogy még a tenyérvastagságú szemüvegével is arasznyira közelről olvasott, minden ókort túlélt félmondatot egy-egy fejfordítással jutalmazva, épp csak hangot nem adott ki, mint az írógép, amikor visszatért a sor elejére. Év végén vagy kettest, vagy tízest adott az embereknek. „Vagy tudod a válaszokat, vagy nem”, jellemezte egy mondatban a legutóbbi félévi jegyeinket. Én egyszer kaptam kettest, aztán szerencsére engedett javítani. „Gondoljon arra, fiatalember, hogy most feltámadt a jegye poraiból.” Hát ezért neveztem én Drakula tanár úrnak. Épp csak a feszület nem talált a képbe.)
– Aham, na majd megkérdezzük anyáddal Kövesdit jövő héten. Apropó, még mindig buzi?
– Nem tudom. (Meleg volt, igen, igazából nem is értettem, hogy került a suliba ez a nyugaton tanult, és ott láthatóan boldogulni képes, művelt, hat nyelvet beszélő töritanár, és főleg, hogy adtak osztályt neki azok, akik a háta mögött apám hangján suttogtak. Ezen néha méláztunk a többiekkel, mindenkinek megvolt az elmélete erről, a biztos pedofil-októl kezdve a hallottam, hogy a diri második unokatestvére-kig az összes lehetséges, regénybeillő teória felmerült, de választ sosem kaptunk rá, egy év után elhelyezték egy másik suliba, mi voltunk az utolsó osztálya. Rá tíz évre tudtam meg egyik volt tanáromtól, hogy szerelemért jött haza, de nehezen birkózott meg azzal, hogy ideérve tanárból buzi lett, úgyhogy miután tőlünk elment, Svédországba költözött.)
– Biztos az. Ezek mind azok, semmi kérdés. Libsik, bazmeg, tele van velük a világ. Ma is láttam a pályán egy rózsaszín kabriót, és két pasi ült benne. Felfordult a gyomrom, bazmeg. (Történetesen tudtam, kiről beszél, az egyik osztálytársam a külföldön élő nővére kocsijával járt, és mindig elfuvarozta a haverját is a suliba, akivel tizennyolc éve egy háztömbben laktak. Ha engem is bevitt volna apám néha kocsival, talán elmondtam volna neki.)
– Te buzi vagy?
Enyhén övön alul ért apám kérdése, közben, úgy tűnt, pár percig nem figyeltem a hadoválására a prájdról meg a nehéz kérdéseket feltevő gyerekekről, sokkomban csak bólintottam egyet. Rögtön a rákövetkező másodpercben éreztem, hogy ezt nem kellett volna, és hogy itt többre lesz szükség egy tőmondatos válasznál.


Szabó R. Ádám 1989-ben született Gyergyószentmiklóson. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végezte. Az írás mellett évekig rádiós és televíziós műsorvezetőként dolgozott. Idén jelent meg első kötete Rozsé kalandjai címmel (FISZ-könyvek).