.svg)
Ha erős a kultusz, az több olvasót eredményez – Interjú Bene Zoltán íróval, a Madách Irodalmi Társaság elnökével
XXXIV. ÉVFOLYAM 2023. 21. (875.) SZÁM – NOVEMBER 10.
A Madách Irodalmi Társaság elnöke vagy. Mit kell tudni a Társaságról – illetve mi (vagyis a Madáchra való emlékezés mely vonatkozása) állt a tevékenységének a fókuszában az idei emlékévben?
A Madách Társaság Andor Csaba kezdeményezésére alakult a kilencvenes évek első felében. Évente egy szimpóziumot szervezünk, olykor két (tavaszi és őszi) ülésszakkal. Az idén már a harmincegyedik konferenciát valósítottuk meg október 6-án, ezúttal Szegeden. A szimpóziumokon elhangzó előadások tanulmányváltozatai a következő évben kötetben is megjelennek, ennek megfelelően idén a tavalyi, Balassagyarmaton rendezett konferenciánk anyaga jelent meg nyomtatásban – az idei tanácskozásra. De más köteteket is kiadunk, újraélesztettük a Madách Könyvtárat, a Madách Könyvtár – Új folyamába 114 cím sorolható mostanáig, köztük egy kritikai igényű, jóllehet valójában nem kritikai Madách-összes-sorozat. Ehhez kapcsolódik az a hír, hogy a minap kaptunk egy levelet az egyik nagy múltú erdélyi kiadótól, hogy a Tragédiát a mi kiadásunk szövege alapján szeretnék megjelentetni most, a bicentenárium évében, mert azt tartják a legjobb változatnak. Ez tagadhatatlanul jólesik, s elsősorban Andor Csaba és Édesapám filológiai munkájának elismerése… Az idei emlékévre sok tervünk volt, ám a pályázatok elbírálói másképpen gondolták, nem érdemesítették támogatásra a projektjeinket. Van ez így. Volt olyan év, amikor 3-4 pályázaton nyertünk, volt, amikor egyen se. Például az idén. A Madách-bicentenárium esztendejében nem ez a legnagyobb veszteségünk, sokkal inkább Andor Csaba, aki 2022 karácsonyán hagyott itt minket, valóban betölthetetlen űrt hagyva a Madách-kutatásban. Az élet, persze, ahogy mondani szokás, megy tovább, s eddig is mindig megoldottuk, amit meg kellett oldani, ezután is erre törekszünk. Csaba azonban pótolhatatlan vesztesége a Társaságnak, az irodalomtudománynak, legfőképpen pedig Madáchnak és a kultuszának.
Évtizedek óta foglalkozol Madách életművével, népszerűsítésével. Miben gyökerezik, honnan, milyen hatásoknak köszönhető a Madách iránti kitartó érdeklődésed?
Édesapám irodalomtörténész, elsősorban Madáchcsal foglalkozott, amíg aktív volt. Gyakorlatilag az örökségem része Madách. Na, persze, persze, nyilvánvalóan mindannyiunké, de nekem kicsit másképpen, amolyan családi örökség gyanánt is.
Személyesen mi ragadott meg leginkább Madách életművében (vagy akár személyiségében, élettörténetében), ami miatt úgy érezted, egy életre „eljegyzed magad” vele?
A Tragédia az egyik legkomplexebb irodalmi mű. Még a hibái is a komplexitását erősítik. Olyan módon, ahogyan Leibniz gondolkodott a világ tökéletességéről: az összes lehetséges világ közül a legtökéletesebb az, amelyben élünk. Vagyis nem tökéletes, de az összes lehetséges közül a legkevésbé tökéletlen. A Tragédiára ez ugyanígy igaz… De Madách személyisége is figyelemre méltó, azt hiszem. Ahogyan például ez a beteges, törékeny egészségű ember sziklaszilárdan, rendíthetetlenül állt ki az elvei mellett, az felemelő.
Több helyütt is azzal érvelsz, hogy Madách nem „egyműves szerző”, és több munkája méltatlanul marad árnyékban a kétségkívül főműnek tekinthető Az ember tragédiája mellett. Mely műveket emelnéd ki (a Tragédián kívül) feltétlenül az életműből – és mit gondolsz, mit lehet tenni ezek köztudatba emeléséért?
Leginkább a Mózest szokták emlegetni, hiszen az Keresztury Dezső átdolgozásában meglehetős nagy sikereket aratott a színpadokon, igaz, száz évvel a születése után. A civilizátor, amely voltaképpen akár Az ember komédiája vagy éppen Az emberke tragédiája címet is viselhetné, ugyancsak kitűnő darab: szellemes, pörgő, önreflexív, ráadásul mesterien épít a Tragédiára, egyfajta „inverze” annak. A magam részéről szívesen emlegetem a József császárt is, amely egy Madách-apokrif, hivatalosan nem sorolja az irodalomtörténet Madách művei közé. Magáénak vallotta Szász Károly is, sőt, át is dolgozta az Akadémia 1863. évi, Karácsony Guido drámapályázatára jeligésen benyújtott szöveget, ám az összes művei közé már nem vette föl. A Szász-változat nem mellesleg gyöngébb, mint az eredeti, pályázati verzió, amelynek nem ismerjük a szerzőjét, de vannak érvek amellett, hogy Madách írta. És vannak ellene szóló érvek is, de igazi tudományos-filológiai diskurzus nem alakult ki a kérdésben, mi több, maga a kérdés sem különösebben ismert. Ennek talán az egyik oka, hogy a Madách-kutatók jelentős része elsősorban Tragédia-kutató, a másik, hogy a köztudatban és az irodalomtörténetben is Madách alapvetően egyműves szerző, akinek a nagy mű árnyékában született alkotásaival nem igazán érdemes foglalkozni, a harmadik ok pedig az irodalomtörténet-írás konzervativizmusa. Egy szó mint száz, Madách életművét először életműegészként lenne jó a tudományos diskurzusba emelni, hogy aztán talán a köztudatban is valamelyest színesedjék a Madách-kép, ne csak a Tragédia szerzőjét lássuk benne. De ez nehéz ügy – elég, ha csak arra gondolunk, mennyire egyetért minden irodalmár abban, hogy Madách rossz verselő, a rímei többnyire gyatrák. Nos, kétségtelenül nem egy Arany János-i formaművész, de ha valaki egyszer meghallgatja a verseit palócul, akkor ráébred, hogy nem is annyira rossz, mint eddig hitte. Madách hét-nyolc nyelven beszélt, s köztük természetesen az anyanyelvén, magyarul, ám annak palóc nyelvjárásában. És ami közmagyarul gyatra rím, az palócul nem ritkán nagyon is ül.
Ha már köztudatba emelés: hogyan lehetne Madách életművét kiemelni a „kötelező olvasmány” poros státuszából, és vonzóvá tenni a felnövekvő generációk számára is – illetve azon kevesek számára, akik még olvasnak szépirodalmat? Úgy látom, vannak erre kísérletek, például Nádasdy Ádám Tragédia-„prózafordítása”. Milyen módon lehet ma „olvasni” (ha úgy tetszik, olvasmánnyá és élménnyé) tenni Madáchot?
Szerintem azok számára, akik még olvasnak szépirodalmat, a Tragédia izgalmas és érdekes. Ádámot nagyon tisztelem úgy is, mint költőt és úgy is, mint embert, viszont nem hiszem, hogy az említett prózafordítás közelebb hozza bárkihez a Tragédiát. Lehet nagyon izgalmas és olvasmányos, csak éppen egy másik mű, amely privát véleményem szerint jóval szűkebb értelmezési horizontot nyit, mint az eredeti. Azt sem gondolom, hogy a Tragédiát föltétlenül tömegeknek kellene olvasniuk. Gyönyörű utópia, amelyben az emberek mind-mind Tragédiát olvasnak, falják a Faustot, le sem tudják tenni a Száz év magányt, a Bűn és bűnhődést, netán A pert – gyönyörű, de utópia. A Tragédia csodálatos, de nem hiszem, hogy mindenki számára hozzáférhető, vagy az kell legyen. Ahogyan (mondjuk) az euklideszi vagy éppen a nemeuklideszi geometriát sem érti minden ember, a kvantummechanika vagy a kvantumfizika sem nyitott könyv mindannyiunk számára, és – teszem azt – Heidegger metafizikáról vagy fundamentálontológiáról vallott gondolatai sem adják meg magukat könnyedén mindenkinek.
Ehhez kapcsolódóan: Madách, a többműves szerző című rendhagyó irodalomóráddal jártad az ország különböző iskoláit. Mik a tapasztalataid?
Leginkább az, amit az imént is pedzegettem, vagyis hogy Madách, bár többműves szerző, ezt az információt titokként kezeli az irodalomtörténet… De komolyra fordítva, a rendhagyó órákon, s nem csak a Madách-órán, túlnyomórészt pozitív tapasztalataim vannak. A fiatalok igenis megszólíthatók, igenis bevonhatók a párbeszédbe, igenis érdeklődőek és okosak. Nyilván nem egytől egyig. Ahogyan a „mi időnkben” sem volt mindenki egytől egyig érdeklődő, okos és kreatív. Meg mások idejében sem. Azt nem vitatom, hogy sok tekintetben nagyon mások a mai általános és középiskolások, mint a harminc évvel ezelőttiek, azt annál inkább és hevesebben, hogy butábbak lennének. Igaz, hogy megdöbbentően különbözik a gondolkodásuk és az ismeretanyaguk a miénktől, de ez nem képességbeli eltérés, ez szocializáció. Az pedig, ha valakié, akkor a mi sarunk.
Magad is beszélsz arról, hogy Kertész Imre Nobel-díja előtt vélhetőleg Madách Imre volt a nemzetközi szinten legismertebb magyar író. Ami érthető némiképp, hisz a Tragédia olyan nagy emberiségkölteményekkel rokonítható, mint a Faust, Az elveszett paradicsom vagy akár az Isteni színjáték. Hogy látod, hol a helye Madáchnak a világirodalomban, illetve a magyar irodalom jelenlegi nemzetközi recepciójában?
Annyiban föltétlenül rokonítható az említett művekkel, hogy a Tragédia is emberiségköltemény. Azonban egy teljesen önálló univerzum. Madách emberiségkölteményére könnyen tekinthetünk etalonként, hiszen az emberi létezés, a köz- és magánélet szinte minden kérdését felöleli. Olvasatai sokrétűek, részint az olvasó jelene által meghatározottak. Madách művének erénye az is, hogy az általa bemutatott jövő (részben a mi jelenünk) többféle forgatókönyvre adaptálható, így válhat bármely korban és helyen aktuálissá. Úgy hiszem, a legmagasabb polcon a helye. Hogy ott van-e? Nincs. Hogy ott lesz-e? Aligha. Hogy ez levon-e bármit is az értékéből? Vélhetően nem. És magától értetődően van mit tennünk annak érdekében, hogy minél több helyen minél többeknek a Tragédia az elsők közt jusson az eszébe, amikor a legnagyobb irodalmi műveket sorolják föl magukban. Ezzel a Madách-kultusz erősödik. És ha erős a kultusz, az több olvasót is eredményez. Ez pedig jó. Talán Madáchnak is, de az értő-érző olvasóknak és a magyar irodalomnak mindenképpen.
Bene Zoltán 1973-ban született Kecskeméten, Szegeden él. Alap-, közép- és felsőfokú tanulmányait Szegeden végezte. A Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat főszerkesztője, a Pannon Tükör és az Irodalmi Jelen prózarovat-vezetője. A Károli Gáspár Református Egyetem óraadó tanára. Idén József Attila-díjban részesült. Legutóbbi kötete: Igazak (Kortárs, 2023). A Madách Irodalmi Társaság elnöke.
