Gothárd Krisztián rövidprózái

Oana Coșug: A Woman in a Cube

Augusztusi tyúkvágás

A kánikula és a temetési szertartás nem mindenki szívét tudja olyan kenhetővé olvasztani, mint a vajat. Pedig jóformán az egész falu megmutatja magát Mária néni temetésén. Mindenki Mária nénije már nincs. „Kevesebb lett a közösségünk egy szerető…” – kezdődött a temetési beszéd a sírnál, de Évike számára ezzel a gondolattal be is fejeződik, mert édesapja határozottan hazainti a sor végéről.
– Mária néninek úgysem számít már, hogy ott vagyunk-e vagy sem, de nekünk az az órácska is számít – magyarázza döntését a lányának, alighogy kiérnek a temetőkertből.
Ezután szótlanul mennek hazafelé. Hazaérnek. Édesapja felettébb parancsoló hangon jelenti be, hogy amíg ő nekifog a megmaradt deszkák gyalulásának, addig Évike le kell vágja Nagy Fehéret, nehogy megfulladjon ebben a melegben, és kárt valljanak vele.
– Ha most odateszed a vizet főni, akkor mire levetkezel és előkészíted, ami kell, pont jó lesz forrázni – jelenti ki.
– Odateszem – feleli Évike. Mióta édesanyja meghalt, általában csak ilyen egyszavas válaszokkal fogadja apja komor parancsait. Tudja, hogy nem könnyű neki, és nem akar akadályt tenni az amúgy is döcögő viszonyuk elé azzal, hogy nemet mond bármire is. Talán fél is attól, hogy mi lesz, ha nemet mond, de ezt csak érzi valahol legbelül, nem tudja megfogalmazni. Miközben felöltözik itthoniba és felveszi a kötényét, félelem fogja el a tyúkvágástól. Egyedül még sohasem vágott semmit. Még csúf pofát sem vágott, mióta visszaemlékszik. Azt sem volt szabad. Egyszer ugyan megpróbálkozott vele édesapja háta mögött, de Mária néni rögtön lebeszélte, mondván, hogy édesapjának most nagy gondjai vannak, nem lenne jó bosszantani. Emlékszik Mária néni hangjára is, szép emlék. Évike aggódni kezd. Nem számított rá, hogy ilyen korán kell elvegye egy állat életét. Rengetegszer nézte végig ugyan, amikor Mária néni tyúkot vág, de ő még sohasem csinálta, és ettől görcsbe rándul szinte minden testrésze. A fiókból kiveszi a nagy kéknyelű kést, és a kisebbet is, amivel majd felbontja Nagy Fehéret. Ettől nem félt, már megtanulta, hogy mi miután következik, és melyik vágást hol kell ejteni. Eszébe jutott az is, hogy jó lenne kivinnie a késeket az édesapjához, hogy megfenje, de nem akar a szemébe nézni. Haragszik rá, amiért ilyen korán kóstoltatja meg vele az élet fanyar és keserű részeit, de a tisztelet és a kötelességtudat mindig több volt Évikében, mint a harag vagy a düh. Ennek és Mária néninek köszönhette, hogy még sohasem kapott sem pofont, sem verést az apjától. De nem is akarja megtudni, hogy milyen érzés lehet egy olyan pofon vagy verés, amilyenekről az osztálytársaitól hall. Nem kívánja.
Ezután előkészíti az újságpapírokat és a gyufát, hogy pucolás után perzselje meg a tyúkot. Forr a víz. Kiveszi a szekrényből a közepes vájdlingot, kezébe veszi a kéknyelű kést, és indul kifelé a tyúkudvarra. Az ajtóban megáll és hallgatózik. Édesapja a műhelyben van, és gyalul, ahogy mondta. Vesz egy nagy levegőt, mintha valami emberfeletti feladatnak nézne elébe – abban a pillanatban így is érzi –, és lemegy a lépcsőkön, át az udvar közepén átfolyó sáncon. Mária néni mindig a sáncba folyatta ki a tyúkok vérét, ő is oda fogja, úgyhogy a sánc szélére leteszi a vájdlingot és a kést. Körbenéz, hogy édesapja honnan figyeli, ugyanis biztosra veszi, hogy ellenőrzi, mindent jól csinál-e. Nem látja. Ez némiképp megnyugtatja, de nem bízik a szemeiben.
– Biztos figyel valahonnan, csak nem akarja, hogy meglássam – s ezzel a gondolattal megáll a tyúkudvar kapujánál. Végignéz a tyúkokon, hogy lássa, hol van Nagy Fehér, meglátja a vizesedény mellett. Alig kap levegőt szerencsétlen teremtmény.
– Így is, úgy is meghalna szegény – elmélkedik, miközben a seprűért nyúl, ugyanis az az egyetlen fegyvere Totyogó ellen. Nem akarja, hogy rászökjön és megvágja, amíg kihozza Nagy Fehéret. Kinyitja a kaput és bemegy. Totyogó már megrémülten gyűjti maga köré a tyúkokat, ahogy jó kakashoz illik, de Nagy Fehérnek már nincs ereje menni, csak néhányat lép. Évike az ajtó mellé támasztja a cirokseprűt, és már nyúl is Nagy Fehér után. Megfogja. Milyen meleg és nehéz.
– Kár volt ennyit enni, s meghízni. Most a sok háj miatt kell meghalj – mondja Évike. Nagy Fehér nem válaszol. Alighanem nem akar felelni még egy kotkodácsot sem, nehogy lelkifurdalást okozzon Évikének. Így hát szótlanul tűri, amíg Évike kiviszi a tyúkudvarról, és lábával behajtja maga mögött a kaput. Leteszi a sánc szélére, és pont ahogy Mária nénitől elleste, kifeszíti nagy fehér szárnyait és rájuk lép, hogy még véletlenül se tudjon megszabadulni a halál szorításából. Közben érzi, hogy minden porcikája tiltakozik az ellen, amit tenni készül, de erőt vesz magán, és a tyúk nyakához emeli a kést.
– Add ide, hogy fenjem meg, jobb lesz úgy! – hallja édesapja érdes hangját. Jól érezte, hogy figyeli őt. Édesapja odalép hozzá, Évike már nyújtja is a kést. Elvörösödik.
– Ne engedd el – mondja édesapja, amíg a késsel elindul a műhely felé. Évike bólint. Haragszik az apjára, amiért figyelte őt, mintha hibát keresne a munkájában, s most előszőr grimaszol apja háta mögött. Még ő maga is megijed ettől, szerencse, hogy édesapja nem látta. Évike hallja, ahogy végighúzza párszor a kést a fenőkövön. Csak azt akarja, hogy mihamarabb legyenek túl ezen. Nagy Fehérnek is ez lenne a legjobb. Még nehezebben veszi a levegőt, mint eddig.
– Szegény. Ugye félsz? Nem baj, én is félek. Mindjárt vége – sóhajtja Évike.
Édesapja kezébe adja a kést, és bemegy a műhelybe. Évike tudja, hogy csak úgy tesz, mintha bemenne, és valahonnan ismét figyelni fogja. Mély levegőt vesz. Összeszorítja a fogát, bal kezével elmarkolja Nagy Fehér nyakát, és jobb kezével felemeli a kést. Felnéz, mintha kiutat keresne ebből a helyzetből, és ekkor megint meglátja édesapját a műhely sarkánál. Belenéz a szemébe, és meglátja, hogy a délutáni nap sugarai egy arcán lefutó könnycseppben csillannak meg. Eszébe jut, amit Mária néni mondott neki még a télen: „Édesapád szeret téged. Azért olyan kemény veled, mert édesanyádra hasonlítasz, és rá emlékezteted.” Csakugyan szereti? Ha igen, miért kell neki most levágnia a tyúkot? Ismét dühöt és haragot érez. Mintha égne belülről mindene. Elvágja Nagy Fehér torkát. Vergődik. Még jó, hogy rálépett a szárnyaira, így nem tud elszabadulni. Mikor már nem érzi, hogy mozog, felemeli, hogy kifolyjon a vére. Megkönnyebbül, hogy vége. Ismét felnéz, szemeivel édesapját keresi, de már sehol sem látja.
Mikor kifolyik Nagy Fehér vére, beleteszi a vájdlingba. Nem akarja látni a fejét, ezért levágja, és odadobja Bodrinak. Megkönnyebbül, hogy vége ennek, tudja, hogy innentől már könnyebb lesz a feladata. Bemegy, kihozza a forró vizet, leforrázza, és megkopasztja Nagy Fehéret. Ezután megperzseli és felbontja. Közben egyre csak maga előtt látja az édesapja arcán lefolyó könnycseppeket, és az ő szeme is megtelik könnyel. Szereti.
Vacsorára Évike elkészíti a tyúkaprólékot, ahogy Mária néni tanította neki, de nem eszik belőle. Korán lefekszik.

Bárkák

Csak álltam és néztem a megáradt patakot. Nem volt mit tenni. Hátára kapta a kaptárokat, és azok úgy sodródtak rajta, akár kis bárkák a világóceánon. Beletörődtünk, és nagy sóhajokkal bementünk a házba. Zuhogott, és csak reméltük, hogy nem ismétlődik meg a tavalyelőtti Özönvíz, ahogy az ablakból néztük, mi történik odakint. Hirtelen érkezett. Időnk csak aggódni volt, felkészülni nem.
Nemsokára már a kályhán gőzölgött a hecsedlitea. Nem szerettem, de mindig megittam. Hiába mondtam, hogy ne tegyen bele cukrot, mert mi a kávét és a teát is cukor nélkül isszuk, mindig jól megcukrozta. Azzal magyarázta, hogy életében lenyelt már elég keserűt. S ahogy néztem a homlokán sorakozó ráncokat, semmi kétségem sem volt efelől. Kitöltötte a teát, és leültünk az asztal mellé.
– Már tegnap ki kellett volna vigyük a kaptárokat a tanyára. Bogra futott az egész, egy sem fog megmaradni. Nem is nekem való már a munka, tavaly rúgtam el a hetvenet – összegezte a történteket Pali bácsi.
– Ha így tudtam volna, már a tavaszon felgógálom a lábaimat, s nem dolgozok semmit. Eszembe sem jutott volna megint veteményezni. Te örökké a bogaraidat búsulod, de idén semmi zöldséget nem húzol ki már a veteményből – kontrázott Eszter néni. – De ne búsulj, mert jövőbe sem. Én ugyan többet nem mozdítok semmit odakint – fejezte be a mondandóját, s akkorát kortyolt a cukros teából, hogy tikácsolni kezdett.
– Na látod, rosszat szóltál, s már aratod is a büntetést – nyugtázta Pali bácsi.
Nem tudtam, pontosan minek morgolódnak ennyit egymással, betudtam annak, hogy már öregek. Negyvenhét év alatt eléggé megunhatták egymást. Egyszer megkérdeztem tőlük, mikor még kisebb voltam, hogy szeretik-e egymást. Pali bácsi egyértelműen bólintott, elmosolyodott, majd így szólt: – Hogyne szeretnénk. Ő is egy mást, s én is egy mást. Ezen mindhárman jót nevettünk.
A cukros tea és az eső hangja nemsokára megtették a hatásukat. Pali bácsi elment ledőlni, s meghagyta, hogy egy óra múlva ébresszük fel. Addig néztem, ahogy Eszter néni tesz-vesz a konyhában, s közben mesélte, hogy azon a nyáron, amikor összekerültek, nem voltak lovaik, csak egy tehén, amit a szekér elé befogjanak. Így indultak hátra a kaszálóra szénát csinálni. Felpakolta az ételt három napra: egyik nap kaszáltak, másik nap száradt a rend, forgattak, harmadnap hazahozták a szénát.
– Pali örökké ilyen lassú volt. Nekem kellett mindig futni utána, hogy haladjunk a munkával. Azt csinálta, amit akart, nem hallgatott reám soha. Néztem akkor is, hogy jön az eső, s kéne indulni haza a szekerecske szénával. Elment, hogy béfogja a tehenet a szekér elé. Mondtam neki, hogy nehogy elengedje a láncát, fogja jó szorosan, mikor oldja el a fától. De annak akkor sem lehetett mondani semmit, s elengedte. Örvendett is a tehén a szabadságnak, annyira huncut volt, hogy utána sehogy sem tudtuk megfogni. Már délután lett, amire sikerült. Az is úgy jött össze, hogy dinnyehéjjal becsaltam az esztenába, s ott Pali bátyóddal megszorítottuk. Igen ám, de utána a mocsok marha egyet sem lépett a szekérrel, annyira megharagudott ránk. Nem is csoda, a szabadság íze után nem tetszett neki húzni a szekeret. Dinnyehéjjal kellett hazacsalni, arra bezzeg megmozdult. Mentem előtte hosszan a kaszálókon, bé az erdőbe, rá az országútra, s onnan hosszan a falun, úgy, hogy mutattam a kezemben a dinnyehéjat. Pali csak csúfolkodott a szekérről, hogy lám, ezért kellett nekem megvegyem a románoktól a dinnyét, hogy valahogy tudjunk hazajönni. De el is fáradtam a nagy úttól, s a sok mérgelődéstől, úgy, hogy másnapra bélá­zasodtam. Ilyen volt a te Pali bátyád.
Vacsorakor már alábbhagyott valamelyest az eső. Szerencsére a patak sem nőtt meg még nagyobbra, így nyugodt éjszakánk volt. Reggel napsütésre ébredtünk, de félve mentünk ki a házból. A patak lecsendesedett, visszahúzódott a medrébe, mintha tegnap este nem ő árasztotta volna el a falut. A méhkaptárok gazdátlanul elsodorva, felborítva, összetörve, sárral beterítve hevertek a földön. Eszter néni veteményét pedig beterítette a szemét és az iszap. Rá sem lehetett ismerni az ágyásaira. Mindkettőjük szemébe könnyek szöktek. Nem is csoda. Kezük munkájuk lett oda. Szótlanok voltak, miközben a szemetet és a kaptárok darabjait szedtük össze a kertből. Látszott, hogy a méhek belepusztultak a kaptárokba.
Ahogy a szemetet szedtük, megérkezett Árpi bácsi a szomszéd utcából. Nem ismertem, csak utólag mesélte el Eszter néni, hogy Árpi bácsiék bújtatták el a forradalomkor a rendőrtisztet, mert megsajnálta szerencsétlent, nehogy agyonüsse a nép. Mikor az események lecsendesedtek, útjára engedte, hogy meneküljön. Azóta sem tudja senki, hol van. Csak évek múlva derült ki, hogy ki segítette megszabadulni.
– Hogy vannak, szomszédék? – kezdte a mondandóját.
– Így ne, nyakig a nyomorúságban – válaszolt Pali bácsi. – Látod-e, minden hogy néz ki? Összetörte a víz a kaptárokat, s idehordta a falu mocskát. Nagy bajok lesznek még ebből az időjárásból. Minden meg van változva.
– Meg bizony. De tudod-e, hogy mit hozott le a víz az én kertembe? Egy nagy kaptár méhet, s már mind kijöttek a kaptárból. Olyan mérgesek, hogy mi lett velük, hogy oda közé nem lehet menni.
Pali bácsi szeme felcsillant, nem hitte el, hogy valamelyik méhcsalád is túlélte a vihart. Mikor felmentünk Árpi bácsi kertjébe, hogy megnézzük a méheket, azok csakugyan jól voltak. Megvártuk az estét, hogy mindegyik menjen vissza a kaptárba, bezártuk őket, és úgy vittük haza. A sárga kaptár maradt a kert egyetlen dísze. Azon a nyáron kezdett el engem méhészkedni tanítani. Az első csípés után pedig úgy feldagadt az arcom, hogy a szemeimet sem tudtam kinyitni. Édesapám értem jött és hazavitt. Az volt az utolsó náluk töltött nyaram.

Gothárd Krisztián 2001-ben született Szentegyházán. 2020-ban próbálkozott először prózaírással. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel kezdő szerzőknek meghirdetett pályázatának 1. díjasa próza kategóriában.