Görög út

Az idén nem megyünk Görögországba,pedig már másfél évtizede mindennyáron eltöltünk legalább egy hetetaz Égei-tenger északi partján, NeaPotideában, a háromujjú Halkidikí-félszigetlegnyugatibb ujján, Kasszandrán, de mostúgy döntöttünk, nem vállaljuk a kockázatot,főleg a határátkelőknél, hiszen a járványmiatt mindenféle űrlapokat kell kitölteni,és amellett, hogy nyilvántartásba vesznek,állítólag a koronavírus-tesztet is el kellvégeztetnie mindenkinek, de nem is ez a baj,hanem újabban minden bizonytalan,nem lehet tudni, mi történik egy hét alatt,amíg mi a sós, langyos hullámokkalbirkózunk szelíden, vagy estefelé hosszanfigyeljük a hófehér sirályok repülését,nem fogunk hát ebben az évben simáracsiszolt kavicsokat gyűjteni, nem kerülgetjüka vízalatti kövek közt feketén meghúzódótüskés tengeri sünöket, nem érezzük úgy, hogyide kellett volna születni, és talán mégmost sem lenne késő végleg itt maradni,nem mondjuk el tizedszer, századszor is,hogy igen, egy olyan helyen, ahol az öböltúlsó partján tiszta időben fel-felderengaz Olümposz, könnyű elképzelni Helénapusztító szépségét vagy Odüsszeusz hosszúbolyongását, és könnyű átölelni reggela még álomittas tengert, mint egy hatalmas,ébredő női testet, nem, ezúttal mégsem utazunkGörögországba, nem fogom megírni újabbszonettekben, amiről nem írni kellene, hanemegyszerűen csak élni benne, de íme, most isazt írom, amit nem írhatok meg, legalábbegyetlenegy versben mégis, látszólaga hiányról, bár utólag teljesen mindegy,hogy az emlékeinkről beszélünk-e valóbanvagy arról, ami nem lehet ismét emlék.

Megjelent a Helikon 2021/1-es lapszámában.