.svg)
Azt gondolom, nem lehet egészen véletlen, hogy a harmincöt évvel ezelőtt elhunyt, Kézdivásárhelyen élt és alkotott Boér Géza (1952–1989) nagy olvasmányélménye Hermann Broch (1886–1951) Vergilius halála című regénye volt, amelyet szerzője 1938-ban, még szülőhazájában, Ausztriában, de már a Gestapo fogságában kezdett el írni, hogy majd az Egyesült Államokban fejezze be, ahová a hitleri időszak üldözései elől, James Joyce segítségével sikerült emigrálnia.
A huszadik század egyik nagyhatású, merészen újító és formabontó regénye, lírai regénypoémája (René-Marill Albérès) az ünnepelt római költő utolsó óráit, éjszakáját és nappalát meséli el, amikor – a császár születésnapi ünnepsége előestéjén – életét és művét felülvizsgálva meg akarja semmisíteni főművét, az Aeneist, amelyben a korabeli politikai hatalom saját dicsőítését látta, maga a császár, Augustus pedig a költőben barátját. Vergilius viszont felismerte, hogy művét csak „díszletként” s önigazolásul használja a hatalom, amihez ő nem járulhat hozzá, s a császár barátsága is csak – úgymond – „barátság-színlelés”.
Boér temetésére a román pártvezér születésnapján, január 26-án került sor egy zord téli napon szülőfalujában,
a háromszéki Altorja temetőjében családtagok, rokonok, falusfelek, egykori diáktársak, kézdivásárhelyi munkahelyének oktatói és tanulói, valamint közelről vagy távolabbról érkezett íróbarátok részvételével, no meg az éber biztonsági szervek jelenlétében.
Boér Géza előtt – akinek életében egyetlen verseskötete jelenhetett meg (Hiányok térképe, 1980) – világos volt már életében, hogy a számára adott külső, politikai körülmények lényegüket tekintve mintegy azonosak a régi, önkényuralmat gyakorló korokéival. 1989 januárjának Romániájában, az ő földi távozásakor sem volt ez másként...
Emellett az sem zárható ki, hogy éppen olvasmányélménye nyomán „játszott el” Boér is néha a gondolattal, ami tetemes mennyiségű, különben erősen rendszerkritikus kéziratai, versei megsemmisítésére fogta volna, akárcsak kedvenc regénye főhősét, aki ugyancsak oly magas célt tűzött ki maga elé, amelyet élete végső óráiban, szigorú önvizsgálata, egy megrendítő szellemi dráma nyomán úgy ítélt meg, hogy csak részben tudott teljesíteni.
Állíthatjuk, Boér a legigényesebb éppen önmagával s különösen saját szépirodalmi munkáival szemben volt. Mélyen foglalkoztatta, hogy mit tehet a költő egy álságos világban. A virrasztók közül való volt ő is, az éjszakát tekintette a költészet órájának, mintegy egybehangzóan a Vergilius-regény hősével:
„a költészet szemlélődő várakozás a félhomályban, a költészet alkony-sejtő mélység, várakozás a küszöbön, egyszerre közösség és magány, keveredés és félelem a keveredéstől”. (99.)
Meggyőződése volt, hogy nem olyannak kell mutatnia a világot, mint amilyennek elvárnák, hanem olyannak, amilyen. A meghalás gondolata szintén komolyan foglalkoztatta – nehéz meghalni, mondogatta gyakran –, de feltételezhetjük, hogy ezzel is úgy számolt, ahogy azt a regényben találjuk megfogalmazva: „csak a halál után sóvárogva sóvárgunk igazán az élet után”. (104.)
A Boér Géza emlékét ezúttal idézőnek s a mai olvasónak is talán vigasz lehet, hogy a Kriterion Könyvkiadó gondozásában Egybegyűjtött írások címmel költőnk mondhatni teljes írói életműve (vers, próza és kritika) 2022 óta immár hozzáférhető...
