Goethingen 8. Tesz-vesz város

A Stadtradiót (107, eins) Göttingen város lakosai tartják fenn – saját érdeklődésükkel. A stúdió és az irodák az óvárosban helyezkednek el, ahhoz az antikváriumhoz közel, ahol nézelődni szoktam (az Insel Bücherei zsebkönyvsorozatának színes darabjai mindig becsalogatnak, mint Jancsit és Juliskát a mézeskalácsok). Ide is előzetes egyeztetéssel jutok be, egyik garde dame-om, Anne kíséretében, azonban az egyeztetett időpontot a fogadó fél elnézte, így kicsit slendrián fogadtatásban részesülünk. Újra egy kis lazaság!, ujjongok magamban, a polgármesterrel való találkozás után ugyanis szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy a göttingeniek kelet-európai tulajdonságokat hordoznak magukban. Rokon vonást érzek Ulrich Kurzerben is, amikor kissé kapkodva, hogy magát utolérje, kávét főz, majd szűk kis irodájában konzervtej után kotorász egy kartondobozban (sajnos kiskanálból csak műanyaggal szolgálhat). A Stadtradio olyan civil kezdeményezés, amely kiterjedt hallgatóközönség számára sugározza műsorait. A podcast-műsorok az interneten is meghallgathatók, de élőben is lehetőség van saját műsor szerkesztésére, interjúk készítésére, zenelista összeállítására vagy előre rögzített rádiójátékok bejátszására. Nem tudom, hogy otthon általában a lehetőségek hiánya szüli a passzivitást vagy a passzivitás nem szül lehetőségeket, de ez a status quo oda-vissza harmonikusan működik. Ehhez képest Göttingen Richard Scarry Tesz-vesz városára emlékeztet, ahol vannak ezek az utcácskák az ötszáz éves, tüchtig házikóikkal, amelyekben olykor egészen nagyszabású dolgok működnek, institúciók, noha ez kívülről a legkevésbé sem látszik. Vagy ha nem működnek institúciók, akkor egész egyszerűen, hétköznapi módon teszi mindenki a dolgát – egy cipősüzletben, egy könyvesboltban, a pékségben, az órásnál, a fodrászatban –, amire elégséges fizetést kap (der Lohn), hazamegy, megfőzi az ebédet (das Mittagessen), vagy nem főzi meg, mert bent ebédel a munkahelyén (die Mensa), a gyerekek meg az iskolában (nicht zacskós tej mit moszt-kifli), este pedig az ágyból nézik a holdat a tetőablakon (das Dachfenster). Legalábbis gyerekkori képeskönyv-élményeim alapján így képzelem. Ulrich Kurzer, a civil rádió üzletvezetője láttamozza a telefonomat, jé, ez még ilyen régifajta, nyomogatós, megmutatja a sajátját, neki is olyan van. Erről kezdünk beszélgetni, hogy ma már a technikamentes jelenlét a luxus, és hogy ez a rádió egészen analóg módszerekkel működik, és úgy tűnik, az interakció az, ami még életben tartja. Vannak visszatérő kliensek, akik minden héten készségesen küldik az összekészített kis pakkjukat. Van köztük nótacsokor, tudománynépszerűsítés, vallásos percek, nyelvlecke, innen-onnan rovat, és ezek mind felkerülnek a Bürgerfunk (vagyis lakossági rádió) programjába. A rádió kultúrpolitikája a kölcsönös bizalmon alapul, és mivel a reklámok kiszűrésére törekszik, kizárólag önkénteseket foglalkoztat.

Sosem szerettem volna a közösség oltárán feláldozni a magánéletemet. Ilyen mormota voltam mindig is (ottliki kifejezéssel egy ürge). Talán későn kerültem közösségbe. Előbb burokból buborékba, s csak onnan az iskola kemény padjába, ahol megismertem a krétaszag eredetét (és csak sokkal később Bodor Ádámot). Mostanában valahogy többször éreztem azt, hogy tud működni az is, ha több ember van az ügyön, nem feltétlenül kell egymás ellen dolgozni, rivalizálni, mint a külön karámban tenyésztett versenylovak. S hogy Nyugat-Európában azt sugalmazzák már az iskolában, hogy a csapatmunka távolabbra vihet, mint az egyéni izzadás, gondolom, nem mellékes válasz arra a kérdésre, mitől válik felnőtté egy társadalom. Azt hallottam például, hogy a havonta összeülő városi tanácsban képviselteti magát a diákság is – a közelmúltban egy szabadidőközpontot szavaztattak meg a városatyákkal maguknak, mivel a 12–18 éves korosztálynak nem volt hova mennie iskola után. Mind a kisebbeknek, mind a nagyobbaknak volt már törzshelyük (játszótér, klub), de ők mellőzve érezték magukat. Azóta már nekik is van hol ellenniük. Kopogtassatok és megnyittatik néktek – bár ehhez olyan ajtó is kell, nyilván.
Délután a filharmonikusok próbájára igyekszem. Kipróbálom a taxit is, hogy el ne késsek. A taxis meglepően sokáig kutat zsebében a visszajáróért, ráhagyom, ugyan már, két euró nem két lej, azt még lehet, hogy kivárnám. Amit vesztek a vámon, azt visszanyerem a réven: beérkezem időben, az ott várakozó kísérőmnek ellihegem, hogy még reggelizni sem volt időm, mire a minket fogadó és eligazító titkárnő besiet az irodájába, és kihoz egy érintetlen péksüteményt – Guten Appetit! felkiáltással. Vielen Dank. Azt hiszem, neki sem kell munkahelyi stressz miatt pszichológushoz járni.
Érkezik is a vendégkarmester, nagy lendülettel kezet fogunk, beinvitál a próbaterembe, utat mutat a karzat felé. Kér, hogy ha fotózok, ne tegyem publikussá a képeket, a zenészek hiú emberek, de próba közben nem ügyelnek az arculatra. Beethoven 8. szimfóniájának az első tételét játsszák, most csak a rézfúvósok. Az ismert zenemű ott áll előttem neglizsében, úgy, ahogyan még sosem láttam, ahogyan a zenészek is, civilben, a spontaneitás érzetét keltve. A karmesterek sokáig élnek, mondja később szünetben a filharmónia igazgatója. Nemcsak a jó vérkeringést elősegítő folyamatos mozgás miatt, hanem a zenészekből áradó energiától is. Energiavámpírok. A vérkeringés (der Kreislauf, vagyis körfutás) maga a zene, ahogy a kottából beáramlik a zenészekbe, onnan kiárad a hangszerekbe, amelyek visszavezetik a karmesterhez és a hallgatósághoz. Az igazgató, Christoph-Mathias Mueller kedélyes ember svájci akcentussal, aki Peruban született, Abbadónak volt asszisztense, majd a kairói zenekar éléről került Göttingenbe 2005-ben. Jövőre leköszön a „nagy család” éléről. A felesége is a zenekar tagja, melynek nemzetközi összetételét (van benne egy magyar is) az előadók profizmusa határozza meg. Egy új ember mindig új impulzusokat ad a csapatnak, lendületbe hozza és egy új iránnyal gazdagítja a megszokott felállást, mondja. Nem biztos azonban, hogy egy kiváló zenész jól együtt tud működni a zenekar többi tagjával is, ezért ez az összetétel képlékeny, állandó változásban van. Van, aki Koreából jött ide, van, aki Dél-Amerikából, de van, akinek túl kicsi Göttingen, szólókarriert akar, nagyvárosban akar élni. Tetszik, hogy az állásajánlatra jelentkezők meghallgatása háttal történik. Vagy függöny mögött játszik a zenész, hogy a hangzáson kívül más benyomást ne kelthessen. Lehet, hogy ez mindenütt így működik, de most hallok erről először. Jó érzés, amikor tudnak emberek úgy beszélni a munkájukról, hogy egyből elhiszem nekik: pályát tévesztettem, és menten beállnék melléjük ugyanazt csinálni, amit ők. A próba második felében Bartók Concertója kerül sorra, és meggyőződésem, hogy ez nem lehet véletlen. Ez nekem szól. A karmester most csak a basszussal foglalkozik, a nagybőgők és a csellók úgy szóljanak, mintha egy metálkoncerten lennénk – adja az utasítást. Ezt a gyönyörűséget nem sokáig bírom, fáradt is vagyok, úgy érzem magam, mintha egy boncolást követnék szemmel az üvegfalon túlról. Lebilincselően szép, de bőrben valahogy megnyerőbb.
És tovább haladva ezen az őszi halálmetaforikán (égig érő hangulatom ellenére hogyan keveredtem ebbe a slamasztikába?): mintha meghalnék, de hajam és körmöm tovább nőne (tévhit), olyan lesz ez a furcsa kontinuitása hűlt helyemnek. Miután hamarosan itthagyom Göttingent, még ideköt egy pár elvarratlan szál, úgymint ezek a próbák, a színházi, meg ez, amiknek az előadását már nem láthatom.