Give voice to the voiceless – Beszélgetés Röhrig Gézával és Molnár Leventével

Március 17-én a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Aula Magna termében Röhrig Géza és Molnár Levente, a Saul fia Oscar-díjas film színészeivel beszélgetett Visky András, Berszán István és Mihaela Ursa a filmről, színészetről, az emberi tragédiákról, a gonosz banalitásáról. A beszélgetés angolul zajlott.
Röhrig sokmindenről beszélt – szavaiban egy óriási szabadsággal. Több verseskötet szerzője, ám angolul nem ír fikciót, noha tizenhét éve él az Egyesült Államokban. Erdélyhez mély kötelékek fűzik, a kilencvenes években évente egyszer-kétszer megfordult itt. Tulajdonképpen véletlenül lett színész: korábban két filmben játszott még, de komolyabb szerepe csak a Saul fia kapcsán lett 49 évesen. Nemes Jeles László, a film rendezője eleinte nem árulta el, hogy a főszerepet neki szánja, Röhrig pedig a forgatókönyv áttanulmányozása után döntött úgy, hogy vállalja. Ez megjelenésében is változást hozott, ugyanis a szerephez le kellett fogynia és le kellett borotválnia a szakállát: mindez úgy kötődik a filmben alakított Saulhoz, hogy a sonderkommandósoknak a túlélés kitolása érdekében utánozniuk kellett a németek pedantériáját, higiénia-mániáját azzal, hogy üvegdarabokkal borotválkoztak és mosták ruháikat.

Röhrig és Molnár két igen eltérő színészi alkat, mégis barátság alakult ki köztük. Röhrig számára sokkal nehezebb volt a szerepét begyakorolni, érzelmeitől megfosztott rabot érzelemmentesen megtanulni eljátszani, s emiatt sokszor pánik és idegesség gyötörte. A forgatást könnyűnek érezte, viszont az elkészülés után nem tudott mit kezdeni magával sokáig: mintha Auschwitzot kívánta volna vissza. Ez a paradox helyzet azért alakult ki, mert Auschwitz az igazság helye. Egy olyan hely, ahol magadra maradsz, lecsupaszítanak és megfosztanak mindentől, ami az illuzórikus világból megmarad (magasságbeli, korbeli különbségek stb.) Molnár számára a film egy rendkívüli szakmai kihívást jelentett, amely nagyon fontos munkatapasztalat volt számára. Nem bírja utólag nézni magát, mivel folyton kritizálja a mozdulatait és mimikáját. Röhriggel eleinte nehezen hangolódott össze a színészi játékban, de később rájött, hogy neki kell hozzá idomulnia.

Röhrig úgy gondolja, hogy Hollywood kihasználta a holokauszt-tematikát, csupán háttérnek, dekornak használnak egyetemes emberi problémákat: az emberirtás a jelenben is megvan, és sosem azzal van a baj, hogy ne tudnánk róla, hanem azzal, hogy nem érdekel. A film célja az volt, hogy hangot adjon a hangtalanoknak, hogy egyszerűen elvigyen oda és megmutasson, a holokauszt-filmek bejáratott ikonográfiáját mellőzve. Emiatt a film rendezése, összehangolása a finom részletekben, a káosz-elemekben rejlik – olykor 80 ember is készenlétben kellett legyen, hogy a háttérlármát biztosítsa a hosszújelenetekben. Molnár viszont még mindig problémásnak tartja, hogy a média kiemelte a filmből az „elhagytad az élőket a holtakért” mondatot, mivel azt volt a legnehezebb semlegesen eljátszani – pont azért, hogy ne lehessen fókuszba helyezni. Saul viszonyulása a fiú holttestéhez és eltemetéséhez viszont nyitott: Röhrig szerint a műalkotás nem egy keresztrejtvény, hogy meg kelljen fejteni. Nincs egyértelmű válasz erre, viszont saját szemszögéből úgy látja, hogy Saulban az az életösztön, az emberihez való visszatérés szándéka munkálkodik, amikor elhatározza, hogy tűzön-vízen keresztül eltemeti a gyermeket.