.svg)
Gerinchúr
Kezemben rétegekből lemezelt hangszerem –
nyaktőből fut a fogólap, mint farkcsonttól a csigolyák,
dohos lepedődarabbal tisztálkodom, törött üvegen át
bortócsába fulladt gyíkot, úszó csikkeket látok –
füstfelhő hátán pihen az ég, már józanodom,
várlak, mint mindig, a delelő csendben, de valamikor
legördülnek a skálák, dörren is közben, villan némelykor –
huzatos utcaszélen plédet bontok, majdnem mint egy ember,
tartásom egyenes, szikár testem zsemleszínű, isten ökle rázza
arcomba a port, követ, bűzös csikket, szél tépi a fogakat –
a gerincesek rendje jut eszembe, hogy lenne az emberi rendnek
is gerince, a feszített húr mindig egyenes, így tiszta, ha szól –
te közben villamossal jöttél, a hatossal, a Blahán értél utol,
kérted a hangszerem, mondtad, míg a húrokat feszíted,
hangoljam be a gerinced, tisztán akarsz játszani a hajléktala-
noknak, egyedül az ő szemükben él a tekintet, mely élesebben
szövi át az arcot, mint az ima, vagy a két olajos ernyő fénye,
hordóban a fényképeké, miket hogy legalább egyszer
együtt melegedjünk, az éjjel felgyújtottál.
Ravatal
Ahogy ott feküdtél, a tenger
visszahúzódott szemeidből.
Hagyatékom az lesz, mondtad,
mit partra vetve találsz –
zsebóra, szél, tükör. Jázminillat és
gyertyatartó. Légy türelemmel,
mondtad, mert az alázat ideje
közeleg. Ahogy arcomba nézel,
megtapasztalod az érkezést,
mikor sajátodra látsz, érzed majd,
mint múlik. Érezni fogod az illatot.
Az a pillanat szent lesz végre,
mert a lángok fényénél megérted
talán, mit eddig sosem mertél.
Megvirrad akkor és ünnep lesz,
szemed fehérje a lepedőre olvad,
ezüstjeid messze hordja a szél –
és új mondat hallatszik a parton;
Bölcsebb az, ki megismer,
annál, mint ki ítél.
Irányjelzők
Függő –
Ha elengedlek, állóvízben süllyedő kő leszel.
A merülés rétegeit összetörve lassulsz,
nyomot végül csak a fenékrózsák között hagysz.
Vízszint –
A taxit még elkapod a pirosnál, tükörből látod
az ezüstkígyók úszó hullámait.
Elöl vért hánynak az ablakok alatti lámpák,
vörösben úszik a fullasztó betonzaj.
Ekkor sajnálod először, miért is hagytad lenn
kagylókban a megtapadt hallgatást.
Diagonál –
Átlósan vonalkázott ég alatt
szitakötők utolsó rezdüléseivel álmodsz.
Szemhéjadra olvad a csillanó alumíniumszárny,
a fortyogó délután aszfaltcsíkjaiba ragadsz.
Mélyre merült kátránybogár.
Dendron –
Kristályaid a hűtés irányában nyúlnak el,
hossztengelyük tűlevelekre hasonlít.
Az elvonás, ha elég erős, keményre edzi a lelket,
mint acélköpeny kérgét.
Ha szegregáció nem történik,
folyékony fémből szilárd oldattá dermedsz.
Tüdőd tarvágott erdő, bordakosárban
a cserzett bőrkabát.
