„Fújjál magadnak takarodót”

Ferencz Imre: Takarodó. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2023.

Jobbára a múltban, emlékeiben bolyong Ferencz Imre Takarodó című kötetének lírai énje, eljutva az emlékek létének megkérdőjelezéséig. A könyv verseinek egy része történeteket „mesél” – pár évtizeddel ezelőtt lírai alkotásokról azt állítani, hogy mesélnek, butaságnak tűnhetett volna, egy ideje azonban – elég, ha Tolnai Ottó vagy Oravecz Imre költészetére gondolunk – az énbeszédnek az a narratív válfaja egészen új távlatokat nyitott a kortárs magyar lírában. Ferencz Imre az utóbbi években talált rá erre a hangra, és jól kiaknázza a benne rejlő potenciált. Versei egyszerűek, képszegények, a felvillantott történet-mozaikot olykor sommás megállapítások követik. Van egy másik vonulata is a könyvnek: ezek klasszikusan lírai, vallomásos darabok, továbbra is jellemzően eszköztelenek (bár jobbára rímesek, míg előbbiek esetében a szabadvers a domináns). Ezek az öregedés folyamatát veszik számba, kételyeket, hiányérzeteket fogalmaznak meg, az életből való kiszorulás, a halálra való készülődés ambivalenciáját érzékeltetik. Mintha az Őszikék Arany Jánosa bukkanna fel, az ő töprengő számvetése, sztoikus nyugalma, máskor elégedetlen önostorozása. (Hol önmagával, önnön sorsával, hol a világgal pöröl, hol visszafogottabban, hol szinte fiatalos vehemenciával.) Ebbe a vonulatba tartozik a címadó tétel is, amely az alkotás értelmét is megkérdőjelezi: „tedd le a lantot / vedd a kürtöt / s fújjál magadnak / takarodót”. A versek egy része tehát ars poetica-szerű, témája maga az alkotás – annak technikai, morális kérdései. „Nincs mit cifrázni”, mondja az egyikben, „Nem írtam szonettkoszorút”, jelenti ki egy másikban, de „Búcsúszonett”-et igen, melyben hangsúlyozza: „Elegem van a verslábból, a rímből, / hát nem írok több verset, barátom!” De aztán mégis ír, és ez csak látszólagos önellentmondás: Ferencz Imre új kötetének legfőbb sommája az, hogy mégis, akkor is, ha nincs értelme, ha nincs olvasó, ha nincs már új téma, ha csak a régi nótát fújjuk, akkor is fújni kell, rendületlenül – egészen a kifulladásig. Az alkotói létnek eme kettősségét, az elhivatottság tragikumát fogja meg ez a kötet, Vörösmarty Vén cigánya óta immár sokadik inkarnációban, Ferencz Imré-s hitelességgel és érvényességgel. A kötetre a 75 éves költő egyfajta testamentumaként is tekinthetünk, mely összegzi eddigi munkásságát (annak erősségeivel és gyengéivel egyaránt), felvillantja az elkerülhetetlen véget – úgy is, mint egy új kezdet lehetőségét.

‍