.svg)
Orbán István: Hullám
Kapkodásunk csak a sietségnek szóló színjáték legyen,
ne hátráltasson, ne győzze elterelni
figyelmünket arról, aminek kéznél kell lennie
ahhoz, hogy feltartóztathatatlanok legyünk,
felismerhető a személyünket azonosító idegennek is
és amikor, mintegy sípszóra, megmerevedünk,
olybá tűnhet, mintha megtorpannánk,
pedig csak a mozgás első állomása ez
rostokolni egy ülésen, úton lenni egy álltó helyünkben,
várni valamire, ami majd felemel és továbbít
valahol otthagy
tagbaszakadtan és kelletlen türelemmel,
átszálló városokban, ahol még átmeneti szállás után sem kell néznünk,
s amelyekből csupán a várótermet ismerjük, belakva
egy-egy arcot, a málló vakolat egy-egy arcszerű felületét,
ráncokat és fintorokat a kifejezéstelen kiszögellésekben,
elegyedve, vagy kívülről hallgatva mások moraját,
miközben útravalónkból falatozunk
eltorlaszolva járatainkat a szorongás előtt, amiért
nemkívánatosnak érezzük magunk ezen a tájon,
hisz így vagy úgy, megtörjük ennek a pusztaságnak a nyugalmát,
térképünk zörgetésével legalábbis a csendjét,
idegenek vagyunk, akiknek jelentéssel, bármilyen jelentéssel telik
a hosszabbuló várakozás, a pillanatonként kiderülő percek, nemvárt ráadások,
miközben mohón, de étvágytalanul nyeljük
madár nem látta szendvicsünket,
s noha még messze vagyunk attól, hogy elérjük úticélunk,
a gyomrunkba futó vér és telítettségérzet hatására
lassan oldottabbá válik ez az átmenet,
ez a jegenyefákkal recézett körvonalú tünetegyüttes,
jelenlegi közegünk,
amin belül vagyunk már
miután az állandó lassításban haladó szerelvény
végigvonszolt a porták dísztelen hátsó kertjei,
a hulladékégetők füstölgő kupacai és a legelni kikötött kecskék,
kapirgáló baromfik mögött, mintha láthatatlan
és hangtalan jelenségként mögéje lopakodhatnánk mindennek,
mintha lehetséges volna a vágyott kívülállás, mintha
valóra vált volna a szemlélődés test nélküli gyakorlata,
annyira ügyet sem vetettek ránk ezek a perifériát benépesítő elemek,
a sínek mellett alvó és ásító,
a talpfák kattogására is katatón kutyák,
talán csak a réten átügető őzek visszapillantásából vélhettük,
zajunk füllel fogható, és látványunk szemmel látható
aztán az otthonában megzavart bakter,
kifeszített köteleivel a kis téglaépület,
az egyenruhát félig magára rángatva engedte le a sorompót,
mögötte száradó ruhák,
meghittség a pályák legelhagyatottabb szélein is
a leghanyagabb kiállásban is megnyugvás,
hogy ha nem is rendben, de jól van, ami van
a tákolmányok és átmeneti útvonalak rajzolatában,
a forgalmatlan jegyirodák kopásig böngészett hálózatában,
hol az ok, hogy sehol sem,
az okozat, hogy mindenhol
és a kettő közt a függés.
