Frida meglátogat (Versek)

Frida meglátogat

‍

‍

Vörös szőnyeg

‍

Kádmélyben úsznak az álmok.

A reggelt fehér kalitkában várom.

Csak ott kapok levegőt.

A lefolyóba a jövőm szivárog, testem vörös szőnyeg.

A varangyok nem énekelnek téves címzettnek.

A mocsárzöld zománc ravatali dalom

visszhangozza. Súlyos teher a buborék.

A folyó túloldaláról a halál kacsintgat,

fehér csónakban fekszem, és nincs, aki átvigyen.

‍

Repülő ágy

‍

A kórházban nem nehéz elhinni: mind normálisak vagyunk.

Tövisnyaklánc fojtogatja a nyakam.

Melleimből agavék nőnek. Megálmodtam a pálmafát is,

gipszemből hajtanak ki levelei, és addig

nőnek, míg átszúrják a kórház falát.

Kókuszaiból ecet szivárog, azzal fertőtlenítik a méhem.

Árnyékában augusztusban a méhfalamból papagájok csipegetnek.

Madaraim peteérés előtt a lábaimon ülnek és sírnak.

Álomba sírják magukat. Amikor felébrednek,

ágyam négy sarkán énekelnek,

és elrepülünk.

‍

Frida ágyálma

‍

A kezelések utáni első éjszaka

azt álmodtam, homlokomon

utoléri egymást a Nap és a Hold.

Hideg lett a levegő, egyre súlyosabb.

A várost, akár egy befőttesüveg, zártan és

tömören vonta körbe a megállt idő.

A megállított erdőben hirtelen

zuhanni kezdett a szívem. Nekiütődött

a csontnak, akár egy labda, aztán kizuhant a számon.

Nem volt vörös, fekete volt.

Addig maradok, amíg lassul, amíg pulzál,

amíg a tiszta vízben elmerül,

gondoltam.

‍

Kétszáz kép

‍

Gerincem végtelen vasút.

Ujjaim vonatállomások,

onnan indulnak fájdalmaim, és átutaznak rajtad.

Mindent megszegeznek.

Az ágyhoz fogattunk egy festőállványt.

Oda köpöm ki azt, amiben még hiszek:

fájdalmaim vörös szőnyegen szállnak le a vonatról,

és négykézláb másznak a vászonra.

‍

Diego

‍

Próbafülke volt az éjszaka,

egymásba nyúltak kabátujjaink.

Bosszút pumpáló szívedet

a medvék majd megeszik.

Hozzád hasonlóan ők is

emberáldozatokat gyűjtenek.

Szeretet ez is.

…

Elkezdek sírva énekelni.

Hang helyett a két vézna lábam

lóg ki a számon, mozgólépcsőn utazok.

Kórházi ágyam körül kaktuszok.

Még erősebben harapom a szám szélét,

tüdőm húsevő növény.

A langyos emberi test érdekelt mindig, ahogy

magába szívja az életet, és visszahányja

az emészthetetlent. Udvarunkon ettől

énekelnek a kaktuszok. Töviseik a picinyke résen át

naponta szúrnak, de a sebek mégsem fájnak

annyira, mint a csattanás hangja.

‍

Levágott hajjal

‍

Meghallod, ha bejössz a fürdőbe.

A kagylóban folyton beszél,

jósol a tenger, miközben hullámzik

a kád falán a kétségbeesés.

Ma sem fullad bele senki

hajszálaiba, csak néhány soha-soha

horogra nem akasztott mondatot tép

fel a szélcsend utáni hurrikán.

‍

Még utoljára

‍

Hullámzik. Merül benne a város,

a házak, a hidak, a múlt, a jelen.

Csap alá dugom az arcomat.

Puha a forró víz, karcos a hideg.

Közelebb bújok az emlékéhez, vagy megfulladok.

Döglött aranyhalként fekszem a város felett.

Az akváriumból az árvíz majd kimos.

‍

Tükörbe nézek

‍

Hajamban megcsillannak a hajótöröttek

fehér könnyei. Belém szűrődnek a gipszrészecskék,

miközben a kezdete és vége nincs várakozás

köldökzsinórjaiba gabalyodok.

Elindult a hajójárat a Földközi-tenger felé,

de én Mexikóban horgonyzok tovább.

Léket kapott a méhem.

Folyton kivérzik belőlem a jövő.

A víz alatt a gyerekeimmel beszélgetek.

‍