Forró szél

Ionel Mihai alkotása

Egyszer volt, hol nem volt, olyan rég, hogy még irodalmi lapok sem voltak a világon, szóval még az egész, ércnél maradandóbb, óriásnagy irodalom előtt: volt egyszer egy szél. Erről a szélről először egy Thalész nevezetű molnár-filozófus hallott, mert neki a szelekhez igencsak illett érteni. Amit tudott, azt nem írta le, mert neki a beszéd fontosabb volt, mint a leírt szó. Ha kérdezték, elmondta, amit tudott. Ha nem kérdezték, nem mondott el semmit. De mert erről a különleges szélről senki sem kérdezte: hallgatott inkább. Telt, múlt az idő, Horatius és mások is írtak a szelekről, Ovidius például az Átváltozásokban… Aztán Kinizsi Pál is említette Mátyás királyunknak, hogy létezik, de annyira darabosan szólt, hogy azt igazságos királyunk elhinni nem tudta, igaznak sem tartotta.
Ismétleg telt-múlt az idő, jártak-keltek a népek, birodalmak, a költők-írók még annál is gyakrabban, amíg aztán az irodalmi lapok is kezdtek divatba jönni. Az irodalmi lapok szerkesztői tudni véltek róla valamit, de mindegyre összetévesztették azzal, amelyről Shelley ódát írt. Pedig ez a szél sokféle lehetett, de biztosan nem olyan.
Messzire láttak a költők, néha még a szerkesztők is, de senki sem látott olyan messzire, mint Surda, a borbély, a Forró szél címmel a távolbalátóban vetített sorozatban. Surda, a borbély, aki titokban egy régi német csizmadia bölcseleti műveit olvasta – ő tudta egyedül, milyen is ez a forró szél, mitől forró és meddig. Ameddig a kávéját kortyolgatta, addig tudta, amikor az utolsó cseppet is kiitta: el is felejtette. Kortyolgasd a kávédat te is, kedves olvasó.