.svg)
Gergely Zoltán: Gallér
Húsvét másodnapján Ipse a folyóparti kisváros főterén üldögélt. Az Elisabeth kávézó elé kirakott asztalon régimódi damaszt terítő volt és pislákoló kerek gyertya. Bent családi ünnepség lehetett, borotváltfejű férfiak és tarkahajú nők a pult mögül szolgálták ki egymást, hangosan nevetgélve. Mindjárt zárnak, jutott eszébe Ipsének. Bár még csak szürkült, a tér már üres volt, hallani lehetett a középen ülő kút vizének csobogását.
Ipse dupla Unicumot, dupla eszpresszót és szénsavas ásványvizet rendelt a pincérkedő copfos lánytól, és szivarra gyújtott. A kávéházzal szemben kicsi üzlet volt: Italian studio. Szűk kirakatában a földrészeket elárasztó giccs: agyag, gipsz, műanyag szívek, angyalok, napok, holdak és csillagok.
Ipse mélyet húzott szivarából, és eszébe jutott, hogy ha nem szivarozna, talán még a folyó illatát is érezné. Ilyenkor, szürkületben, a kisváros szökőkutas, elnéptelenedett főterén.
A csinos fejű pincérlány készségesen eléje tette a duplákat, pohárba töltötte a buborékoló vizet. Ipse csak most vette észre, hogy milyen öreg. Egyidősek lehettek. A késésért elnézést kérő ráncosodó nőt azonnal megszerette. Ahogy lemondóan a kávéház fele intett, hogy családi ünnep: bacchanália, karnevál, the whole catastrophy… A zsúfolt helyiségből néha kemény szavú, edzőruhás, tetolvált férfiak és hangosan turbékoló, cicanadrágos, ugyancsak tetovált nők léptek ki, hogy különböző színű és méretű kutyáikkal körbepisiltessék a terecske közepén csobogó barokk kutat.
– Jól van ez így! Ez a dolgok rendje – békítgette magát Ipse, aki egy kicsit mindenütt idegennek érezte magát. Gyerekkora óta így volt ezzel. Már otthon is. A többieket erősebbnek, jobbnak és hűségesebbnek látta. Életrevalóbbnak – arra az életre valónak. Magát meg egy közöttük csetlő-botló idegennek. A rendkívül erős érzés mindvégig arra figyelmeztette, hogy távolságtartó legyen. Hogy inkább a lemondást, a visszavonulást válassza. A szemlélődést a harc, az érvényesülés helyett. A távolságtartást és a tiszteletet. Az idegenség, a kizártság érzése azt sugallta, hogy ő csak szemlélő ebben a világban: az övékben. Ez néha természetesen fájt, de olykor lenyűgöző volt. Mert sejtette, hogy ez az érzés mindenkiben megvan, a poggyász részeként minden világra érkező magával hozza. Valahányszor elfogta a valahová tartozás vágya – olyannak lenni, mint a többiek, az erősek, az életre valók, azon kapta magát, hogy önmaga gyatra másolatává vált. Mert megpróbált úgy beszélni, úgy cselekedni, mint a többiek, miközben az egészet mondvacsináltnak érezte, hisz valójában képtelen volt úgy gondolkodni, ahogyan ők. Nem utasították el, nem nézték ki, némelyikük talán még némi titkolt szimpátiát is érzett iránta, de nem úgy viselkedtek vele, mint a magukfajtával. Szóval kicsit lenézően, elbizakodott mosollyal a szájuk szegletében. De ez őt nem bántotta, mert gyermekkora óta ebben az állapotban élt. Ez volt számára a természetes, az egészséges. Végül is hálás lehet, hiszen békében hagyták, soha sem zaklatták. Nem követelték meg, hogy a magukfajtája legyen. De ez az érzés nem volt kölcsönös, mert valahányszor erőt vett rajta a magány – idővel egyre ritkábban – önmaga gyenge másolatává vált, csakhogy a többieknek tessék.
A kávéházi izmos férfiak láttán eszébe jutott, hogy az ő korukban, szóval amikor még hozzájuk szeretett volna hasonlítani, fel sem fogta volna apja halálát. Mert éppen a jövő meghódításával volt elfoglalva. Érzéketlen lett volna a gyászra.
A leszálló sötétségben léptek közeledtek. Mackónadrágos apja kezén mackónadrágos kisfiú. Hórihorgas, komor arcú felnőtt karjába kapaszkodó, repdeső kicsi gyermek. Az Italian studio kirakatában képeslapnyi kivetítőn egymást váltogató színes képek. Észreveszik. Közelebb lépnek. A fiúcska ujjongva mutat valamit apjának.
Ipse apja férfi volt. Magányos, a szó régi, ibseni értelmében. Férfi, aki szeretni és gyűlölni képes. Aki megveti a szürke számtalan változata után nyávogó széplelkeket. Balga elvakultságában prolikat megvető, de soha sem faragatlan, mások nyomorúságán élcelődő. Dühös volt és erős: régimódi. Búskomor és hatalmaskodó. Gyerekeit szeretetével fojtogató.
– Tudod apa, ez Lolka és Bolka! És most fürödnek! – magyarázza lelkesen a kicsi. A képernyőn egy fekete hajú, cingár és egy szőke, kövérkés kisfiú. Egymással szembe ülve, meztelenül pancsolnak a horganyozott kád zöldesen villódzó fürdővizében. Az apa szótlanul biccent, majd elfordítja a fejét.
Ipse sokáig azzal áltatta magát, hogy apját éppen időben kereste fel a halál. Utolsó találkozásukkor úgy látta, az öregnek elege lett az egészből. Hogy kivédje a fájdalom támadását, apját megváltottnak nyilvánította.
– Itt meg elbújtak a fekete zongora alá, hogy ne találjanak rájuk a rossz emberek – bólogat lelkesen a fiúcska, és apja keze után nyúl. Húzná magához, az igézetbe. Az apa dörmög valamit és elengedi a fia kezét.
Ipse számára apja keze volt a meggyőző bizonyíték arra, hogy az ember bensője, szóval a szívében lakozó lényeg, még végtagjaiban is megmutatkozhat. Jóságos és bátor keze volt, nem valami bizonytalankodó függelék. Fiát irányító, biztos kéz, még azután is, hogy Ipse már nem nyúlhatott utána, mert szétporladt a rögök között. Ha gyenge lett volna, szóval amolyan széttárt ujjú tenyér, vagy ha egyetlen sikertelen, bizonytalan, csűrő-csavaró, görcsös mozdulatot tett volna, Ipse már gyerekkorában elveszett embernek, vagy ami még rosszabb: soha fel nem növő, gőgös kamasznak számít. De ilyesmire nem került sor. Ez a kéz nem volt túlzottan határozott, főleg akkor nem, ha modern, elektromos készülékeket kellett működésbe hoznia. Enyhén remegett, mogorván, soha sem félénken, a számítógép billentyűzete felett. Ipse soha sem látta ezt a kezet ökölbe szorulni, tanácstalanul széttártan, kicsavarodott ujjakkal sem látta. Annál többször egymáshoz érintett ujjbegyekkel, apja hasán pihenve. Ahogyan utoljára látta őt, a halálos ágyon. Ez a kéz büntette és becézte Ipsét. Egyszerű volt és mindennapos, ha tollat vagy ceruzát tartott, érzékeny, legyezőszerűen széttárt ujjakkal, ha a zongora billentyűjét érintette.
– Nézd, házat építettek maguknak. Óriási kartondoboz mélyén szorosan összebújva alszanak – tapasztja tenyerét a kirakatra lelkendezve. Izgalmában nem veszi észre, hogy apja elfordul tőle, és bizonytalanul a folyó irányába lendíti karját.
Hosszú időbe telt, míg belenőtt apja elvesztésébe, a mindent átfogó hiány érzésébe.
Ez az érzés tudatát fokozatosan körülölelő gyűrűvé vált. Apját már csak fáradt lelkűnek, már csak jóindulatúnak látta haló porában. Mintha az alvilág megfosztotta volna eszétől és gonoszságától.
– Itt meg együtt zongoráznak! Nem is tudtam, hogy Lolkának és Bolkának van apukája! És hogy ilyen erős! – a fiúcska most már az orrát is a kirakatüvegre tapasztja, mintha bele szeretne bújni a képeslapnyi világba. Apja feléje fordul. Suttog valamit. Kicsit vár, majd szótlanul tesz néhány lépést a folyó felé. Fia nyöszörgő hangjára megáll. Tétován visszafordul.
Valójában soha sem bízott benne. Olyannyira nem, hogy még nyugdíjas korában is azon törte a fejét, hogyan tudná elődeinek káros és eltitkolt szenvedélyeivel – pálinka, szivar, művészet – megvert Ipséjét és családját eltartani. Élete végéig azon mesterkedett, hogy törődésével, szeretetével visszakényszerítse Ipsét a gyámoltalan gyerek szerepébe. Komoly ember volt. Még gyerekes, idétlen felháborodásában, tévedéseiben is komoly. Mintha ezzel akarta volna életben tartani állandó sértődöttségét.
– Apa, gyere vissza! Ez fantasztikus! Ezt neked is látnod kell! – könyörög a kisfiú. Képtelen megszabadulni a bűvölettől. A férfi néhány határozatlan lépést tesz a kirakat felé. Aztán megfordul, és némán elindul.
Halála hírére Ipse furcsa megkönnyebbülést érzett. Többet soha sem fog válaszolni. Mindketten megszabadultak hosszú, gyakran fáradságos együtt-létüktől, egymás jelen-lététől. Azóta Ipse apja ösvényévé vált. Rajta keresztül lép át ide, tér vissza oda. A fiú apja színeváltozása lett: általa képes ott és itt között, távollét és jelenlét között szabadon közlekedni. Ipse képtelen – nem is akar! – különbséget tenni aközött, hogy apja éppen itt van-e vagy távol… Gyakran jár erre. Néha észreveszi Ipsét, néha meg nem. Megszólítja, máskor csak magában beszél. Az apa lénye palástként borul a fiára. Barlangszürkület az agykéregben, tekervények, agykamrák, ciszták, szívkamrák, minden méretben. Ott, a harmadik agykamrában, ebben a barlangszürkületben lakik az emlékezet. Teletömve elavult tudással. Jó, egészséges, idejétmúlt tudással. Ott pihen, használhatatlanul és nyugalmat sugározva. – Emlékezésem egyetlen forrása vagy! Semmire sem emlékeznék, ha nem tanítottál volna meg az emlékezésre. Minden, ami volt, csak általad válhatott múlttá. – Ezzel köszönti Ipse halott apját minden születésnapjának reggelén.
A hirtelen beálló áramszünetben valamiért a szökőkút csobogása is elnémult. Ipse ujjai unicumos pohara után kutatnak, miközben égő szivarja magányos szentjánosbogárként tüzes szíveket fest a sötétség boltozatára.
A síri csenden nyílvesszőként hatol át a kisfiú süvöltése:
– Apa, megvársz?!
A szivarát eloltó Ipsét varázsütésként csapta meg a folyó illata. Ez a múltnak és jövendőnek fittyet hányó női szag, amely visszahoz múltból és jövendőből.
*
Ipse a sűrű sötétségben apja halálos ágyához lopódzik. A tetem hirtelen felül, s hosszú, hideg karjaival utána nyúl. Elkapja Ipse nyakát és irtózatos erővel jéghideg testére húzza. Kétségbeesetten szabadulni próbál a szorításból. Némán dulakodnak. Kezeügyébe kerül valami, amit a a kísértet felé hajít. Rémülten állapítja meg, hogy apja IWC Schaffhausen arany karórája az, amire gyermekkora óta vágyott, és amit apja néhány héttel halála előtt neki ajándékozott. Rettenetes szégyen keríti hatalmába, hogy éppen azt a tárgyat dobta a drága tetem felé, amire egész életében vágyott, és nagyon örült, ha kisfiúként néha felcsatolhatta vékony csuklójára.
Részlet a ki ez az ipse? című, hamarosan megjelenő kötetből
