.svg)
flamingó
egy csukott ablak nézi a tengert.
pupilláin átviláglik a visszavert fény. látlak,
látom magamat benned. az a fekete szembogár,
ahová lefolyik most a világ, örvénylik körötte
életem, azt remélem, te is hasonlóképp tekintesz rám.
koncepció nélkül vágyom, szinte nem is vagyok
tudatában, ugyanúgy, mint a vízen a fodrok, és
rajtuk fény, úgy izeg-mozog, sejlik fel bennem a
buszon, a boltban, a beton visszavert melegében,
a remegő levegő fullasztó terében.
közted és köztem a hely, mint felszakadt
mellhártya a bordák és a tüdő közt. párosszerv,
ujjak a puha testben, a halkan csattanó bensőség
belezés után. mint csirkét bontani egy nyári
hajnalon, olyan földi ez az ösztön, zsigeri, mély
tónusok közt fantáziálom megtörténtté a
megtörténhetetlent, és elhervadok, bőrömre
aszalódik a meg nem élt élet, kipárolog belőlem,
mint forró betonra öntött vödör víz, hallod,
ahogy az apró homok súrlódik a fém és a szikár
aszfalt között?
néha már
néha már a különbséget sem tudod
éhség és fájdalom közt
nevét gyomorfaladba véste
és kacagása mély üregeket tölt fel
hatalmas, levegős terek
hiányából táplálja testét
és lényük egybefolyt talán
fájdalom és éhség
a nyomorúságos pillanat
mikor kétrét hajtva térdeden pihensz
szakad, zúg a világ és
vele gerinced mentén
a rákapaszkodott inak, hús, porcok
tompa kattogása
ott húzod végig ujjad
annak vonalában pattogzik fel
mint ablakkeret falán a festék
hogy évek óta esik
esik
esik és esik
dugót a kádból –
húzz ki innen
engedj el
mozdulatban elpuhított kegyelem
szikrázó gomoly
gyász
A düh ad erőt.
Nélküle váz, görnyedt hát és csontos kézfej –
láthatatlan, remegő gyengeség,
idegpályákon kisült, idegen, sós íz.
Marja számon a bőrt, tépkedem, vérzik.
Apró lábaimmal vékony ágak karjaira
kapaszkodom, körömágy melletti felszakadás.
Szép így – gondolom –, még ha fáj is nagyon,
szálaim nincsenek tovább
fűzve senki szövetéhez, nincs baj.
Magába törik a fény,
valahol elképzel minket egy
képünket néző kislány.
a kocsmában
nagyjából ugyanúgy képzelem el,
mint mikor közel engedsz magadhoz:
egy kivetített képben elfér minden
egyszerre, minden ugyanott történik
meg velem, és mint gyufaszálat
dobozán elpeckelve, ellobbannak emlékeim.
Tegnap éjjel
Tegnap éjjel farkasok rohantak ki
az erdőből,
kiharapták a húsom,
engem életben hagytak, de
mindenki elpusztult.
Ezüst bundájukra parazsas pernyeként
hullott a hó,
pára füstölt fel a falka fölött.
Elmentek.
Elmentek, de itt hagyták nyomait a
gyásznak,
mélyen ülő szemeim alatt a duzzadt
vöröset,
izmaimban a haragot, a bosszút,
a betegséget.
Emlékét minden nyomorúságomnak,
itt hagyták.
És mint borostyán, úgy növi be szívem
a feketeség.
Erdőbe rohanok én is,
fülem mögött pulzáló ereimben
dühöm dobol,
szétszakadt állkapcsomon át farkassá
válok én is
És tépem, tépem a húst.
