Filmoázis gólárnyékban

‍Fesztiválbeszámoló a 23. TIFF-ről

‍

Tizenegy nap a kánikulától gőzölgő kolozsvári aszfalton önmagában is kihívás, hát még akkor, ha az ember napjai egyik vetítési helyszíntől a másikig való rohangálással telnek – bár igaz, hogy a kinti hőség elől a viszonylag hűvös, légkondicionált mozitermek valódi oázist jelentenek, ezért azok számára is csábítóak lehetnek, akik nem valamiféle lehengerlő filmélményt keresnek, csupán a pihegés helyett a pihenést választanák. Szó, ami szó, az istenek (a szórványos nyári záporok ellenére) rég bocsátottak ekkora hőséget Kolozsvárra a Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) ideje alatt – a kolozsvári szemle korábban gyakran inkább esőben ázott, mint napban fürdőzött. Tizenegy napot írtam, idén ugyanis a szokásosan tíz napos fesztivál, az ortodox pünkösddel való egybeesés miatt, kibővült egy hétfői (szabad)nappal, úgyhogy nemcsak térben és „volumenben”, de időben is terjeszkedik. Ami az időt – és az ő múlását – illeti: a TIFF két esztendő múlva lesz negyed évszázados, és bár nem tudni, hogy a szervezők már tudják-e, hogyan ünneplik majd a nevezetes évfordulót, egy, a fesztivál elmúlt évtizedeit összefoglaló reprezentatív kiadványra bizonyára lenne igény.

Legutóbb a tizedik évfordulóra készült hasonló összefoglaló munka – és ez szomorú apropót szolgáltat arra, hogy felidézzük a szerzőjét, illetve szerzőjének hiányát. Hosszú évek óta az idei volt az első TIFF, amikor nem találkozhattam Ioan-Pavel Azap költővel, filmtörténésszel, a Helikon román nyelvű „testvérlapjának” számító Tribuna szerkesztőjével, akivel egy ideig még a Filmtett portál csapata által gründolt román nyelvű filmes honlapon, az Istoria Filmuluion is dolgoztunk együtt, és aki tavaly decemberben hunyt el, tragikusan korán. Ha röviden is, mindig összefutottunk valahol, váltottunk néhány szót arról, milyen filmeket láttunk, mit ajánlunk vagy épp hangsúlyosan nem ajánlunk egymásnak a felhozatalból; beszédes az is, hogy emlékeim szerint a tavalyi TIFF-en találkoztunk utoljára. Ha lesz jubileumi fesztiválkiadvány, azt már nem ő írja – sovány vigasz, hogy megmaradnak dedikált könyvei a polcomon, köztük a már említett DagheroTIFF.

Ha vele nem is, de másokkal, kollégákkal megbeszéljük az idei felhozatalt. A magam részéről, miután átböngészem az idei programot, kijelentem, hogy előreláthatólag beülök a japán szekció vetítéseire, és ki se jövök onnan, ami persze költői túlzás, lévén a vetítéseket nem ugyanabban a térben, hanem a város és a környék különböző vetítőhelyein tartják. A 2024-es kiadás fókuszában ugyanis Japán áll, klasszikus és kortárs filmekkel egyaránt, sőt más szekciókban is előfordulnak a távol-keleti ország filmtermését gazdagító alkotások: a hagyományosan három rendező életművéből szemelgető 3x3 szekció egyik kiválasztottja, az olasz Daniele Luchetti és a francia Claude Sautet mellett, a japán Hamagucsi Rjúszuke, a Murakami Haruki művéből adaptált, Oscar-díjat érő csodás Vezess helyettem rendezője. A fesztivál kiemelt eseményeinek helyszínén, a bonchidai Bánffy-kastély kertjében pedig egyszeri alkalommal levetítik Nagisza Ósima 1976-os botrányos, felforgató klasszikusát, Az érzékek birodalmát, amely a szexualitást a halál perspektívájába helyezi, és – nemzetközi viszonylatban is úttörőként – elmossa a határvonalat az erotika kanonizált formái és a kendőzetlenül pornográf ábrázolás között. A volt prostituált és a kanos fogadótulajdonos testi szenvedéllyel, szexuális megszállottsággal, szadomazochisztikus elemekkel átitatott kapcsolata a fékezhetetlen birtoklásvágy és a teljes önátadás/önfelszámolás felkavaró egybeolvadását, Erósz és Thanatosz elválaszthatatlanságát tematizálja, némiképp Georges Bataille-t idéző módon, egészen a csonkításig elmenően. (Amikor azt írom a Filmtett beharangozó válogatásában, hogy a film „mai szemmel nézve is felkavaró”, egy kollégám megjegyzi: mai szemmel nézve felkavaró igazán; és ha a nemek közti viszony átértelmezésén alapuló új prüdéria térhódítására gondolok, igazat kell adnom neki.) És bár megfogadom, hogy ez lesz az egyik olyan film a fesztiválon, amelyet biztosan meg-, pontosabban újranézek, természetesen lemaradok a csillagos ég alatti, korábbi tapasztalataim szerint már-már mágikus hangulatú, esti bonchidai vetítésről – és nem ez az egyetlen ilyen „terv”, amely kútba hull, de megszokhattam volna már az elmúlt évtizedekben, hogy nem érdemes elhamarkodottan megtervezni a fesztiválprogramot.

A másik „kötelezően újranézendő” japán klasszikusra, Jaszudzsiró Ozu 1953-as Tokiói történetére azonban eljutok, és némi rezignáltsággal nyugtázom, hogy ennél erősebb filmélmény már úgysem fog érni az idei fesztiválon. Pedig a nálunkfelé kis fáziskéséssel felfedezett japán mester fekete-fehér művében sem vizualitását, sem cselekménybonyolítását tekintve nincs semmi különös, látszólag: idős vidéki házaspár a fővárosba indul meglátogatni ott élő felnőtt gyermekeit és unokáit, hogy aztán a két öreg azzal szembesüljön, jelenlétük nem is oly örömteli és kívánatos, mint azt gondolták volna. A több mint kétórás játékidő alatt csendesen, lassú és minimalista képekben bomlik ki a jobbára láthatatlan dráma, az elkerülhetetlen elmúlás elégiája, annak felismerése, hogy az igazán fontos dolgokat és embereket csak azután tanuljuk meg értékelni, miután elvesztek számunkra. Ozu filmjének éppen ez a „semmi különös” a lényege, a filmnyelvi és elbeszélői egyszerűség, amellyel felmutatja a transzgenerációs viszonyok alakulását egy életmód szempontjából gyorsan változó korban, és összekapcsolja mindezt az emberi élet és halál változatlan, örök kérdéseivel – a felszín mögött rendkívül árnyalt és összetett módon.

Az öregség, az öregedés és a generációs kapcsolatok állnak Shohei Imamura három évtizeddel később, Cannes-ban Arany Pálmát nyert filmje, a Narajama balladája középpontjában is, csak egészen más hangfekvésben és vizuális megvalósításban. A 19. századi vidéki Japánban játszódó történet szerint az ábrázolt faluközösségben egyfajta kimondott-kimondatlan elvárásként fogalmazódik meg – a szűkös körülmények közt tengődő családok túlélése érdekében –, hogy a 70 esztendőt betöltött idős emberek vonuljanak ki meghalni a közeli, szakrális helyszínnek tartott hegyre, a Narajamára. Egyszerre groteszk és komoran balladisztikus atmoszférájú Imamura filmje, amely az elképzelhetetlen kegyetlenséget (hogy mást ne mondjak: élve eltemetnek benne egy teljes családot, gyerektől az idősig) az elmúlás melankóliájával vegyíti, a szent és a profán minőségek közt egyensúlyozva, hogy a végén, a tengernyi szenvedés, az állatias szükségletek és a lét elviselhetetlen könyörtelensége közepette megcsillanjon az irgalom és a keresztényi szempontból is értelmezhető könyörületesség szelleme. Izgalmasan rímel Imamura klasszikusára A 75-ös terv című új japán film, amelynek témája, hogy a nem túl távoli jövőben a nippon társadalom rohamos elöregedésének gyógyírjaként egy olyan állami programot találnak ki, amely ingyenes eutanáziát ajánl a 75 évnél idősebbek számára. Csakhogy míg az előbbi filmben az idősek áldozathozatala, a naturalisztikus ábrázolás ellenére, rituális jelleget kap, egy természetközeli, félfeudális közösség transzcendencia-képzetének vonatkozásában értelmezendő, addig az utóbbiban az öregektől való megszabadulás egy lélektelen, steril, álságosan bürokratikus „üzleti” tranzakcióként jelenik meg, alap- és prémium csomagokkal meg hasonlókkal, amelyek közt a halál eredendő misztériuma vész el.

A távol-keleti tájakról azonban mozduljunk el a (közelebbi-)kelet felé. A Hét áldás című izraeli film vetítésére sietve döbbenten tapasztalom, hogy a Florin Piersic (leánykori nevén Köztársaság) mozi előterében a terrorelhárítás emberei állják a nézők útját, és csak a táskák, hátizsákok átvizsgálása után engednek be a terembe. Először nem is értem az egészet, aztán bevillan: az intézkedés – amelyre a korábbi kiadásokról nem tudok példát mondani – valószínűleg összefüggésben áll azzal, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban Kolozsvárt is elérték a Nyugaton már jól ismert Izrael-ellenes megmozdulások, sőt a fesztivál idejére eső Pride-felvonulás is palesztinpárti jelszavaktól hangos, a szivárványos zászlók erdejében felfedezhetők a palesztin lobogók és feliratok. Kolozsvár „végre” utolérte a nagy világvárosokat, ha másban nem, legalább a biztonsági kockázatok tekintetében, nyugtázom némi keserűséggel, miután túljutok az ellenőrzésen. A kellemetlenségekért azonban kárpótol maga a film, amely az idei fesztivál egyik legkellemesebb meglepetésének bizonyul. A helyi szokások szerint gyermektelen nagynénjének örökbeadott zsidó lány története, aki Franciaországból tér haza esküvőjére, megrendítő módon, de a humort sem nélkülözve beszél szövevényes családi kapcsolatokról, titkokról és hazugságokról, megbánásról és megbocsátásról, a jóvátehetetlen hibák és bűnök hosszú árnyékáról, mindezt egy félig-meddig tradicionális zsidó közösség rítusrendjébe ágyazva. Amíg nézem, kívülről értelmezhetetlen zaj, hangoskodás szűrődik be, de mielőtt (a baljós előjelek miatt) valami rosszra gondolnék, rájövök: a mozi teraszán meccsközvetítés zajlik éppen, ráadásul a hazaiak számára háromgólos győzelemmel végződő román–ukrán mérkőzés, a felhevült szurkolás hangfoszlányait hallhatjuk a vetítőteremben.

A labdarúgó-Európa-bajnokság egyébként is rányomja bélyegét a fesztiválra, és ez a szervezőket is szokatlan lépésre készteti. Ha már úgyis mindenki a focit nézi, miért ne kössük össze a kellemest a hasznossal? – gondolhatták, és a Románia–Belgium mérkőzés idejére, szombat este „átadták” a főtéri vetítési helyszínt a futballrajongóknak; ekkora vásznon rég lehetett sporteseményt nézni a kincses városban. A románok számára balul sikerült összecsapással egyidőben tartják a TIFF zárógáláját a Hunyadi téri Nemzeti Színházban, meglepő módon, ezúttal igazán nagy nemzetközi sztárok nélkül, szerényebb díszvendég- és életműdíj-felhozatallal; és ez nem feltétlenül gond, csak feltűnő. Alain Delon, Catherine Deneuve, Sophia Loren, Franco Nero, jutnak eszembe a korábbi „nagy nevek” – lehet, hogy a fesztivál velem együtt öregszik és… fárad. A fődíjat, a Transzilvánia Trófeát elnyerő indiai film vetítésére viszont eljutok másnap. És örömmel kell nyugtáznom, hogy A lányok már csak ilyenek (szabad fordításban a Girls Will Be Girls címből) megérdemelten vitte el a pálmát: az indiai elitiskolában játszódó felnövéstörténet érzékeny látlelet első szerelemről és csalódásokról, ébredező szexualitásról, fiú–lány- és anya–lány-viszonyról, néhol egészen zavarbaejtő, a komfortérzetünket próbára tevő fordulatokkal.

Bár a fődíjas film utolsó vetítésére (magam számára is meglepő módon) sikerül jegyet szereznem, ugyanez nem mondható el a fesztivál méltán egyik kiemelt eseményének számító Drakula halála bemutatójáról. Ha van igazi transzilván projekt, ez az. Miről van szó? A filmtörténet (eddigi) tudomása szerint Murnau 1922-es legendás némafilmje, a Nosferatu volt az első ismert Drakula-adaptáció – csakhogy néhány éve kiderült, a vámpírmítosz mozgóképes diadalmenetének első állomása kies tájainkhoz kötődik, ugyanis 1921-ben magyar–osztrák–francia koprodukcióban, Lajthay Károly rendezésében készült el a Drakula halála című opusz. A film a 20. századi történelem viharaiban ugyan elveszett, előkerült azonban egy később, valószínűleg a mozgókép nyomán írott ún. filmregény, amelyet Pánczél Lajos temesvári származású újságíró, filmkritikus jegyez. Ennek alapján látott neki a Sapientia EMTE filmszakán végzett néhány diák (jegyezzük fel a neveiket is: Gödri Attila, Kovács Flóra, Buzási Gyopár, Sztercey Szabolcs, Orbán Orsolya, Farkas Boglárka Angéla, Miklós Nóra és Makkai Zsófia) újraforgatni, a némafilm esztétikájához hűen reprodukálni az opuszt, Lakatos Róbert rendező-tanár irányításával. Az alkotást egy korábbi, majdnem kész állapotában volt szerencsém megtekinthetni, így teljes lelki nyugalommal merem állítani: a még mindig gyerekcipőben járó erdélyi magyar filmgyártás egyik legizgalmasabb kísérletéről beszélhetünk. Azért is sajnálom, hogy lemaradtam róla, mert a TIFF-es vetítést élőzenei kísérettel élvezhették a nézők, a muzsikát az Erdélyben is jól ismert okszitán–francia zenész, Miquèu Montanaro szolgáltatta társaival. Nem baj, majd a következő (igaz, akkor már rögzített zenei aláfestéssel vetítendő) alkalommal, az augusztusi Kolozsvári Magyar Napokon – ezzel vigasztalom magam. Addig marad a mozik és a streaming-szolgáltatók szokásos nyári kínálata – és még néhány napig természetesen a foci-EB.

‍