Filmkockák

Az emlékek nem várják ki sorukat, szimultán villannak fel.

Ülök az Akváriumban, béketéri Pilvaxunkban. Szilágyi Pista lép be, többen is kísérik, csak Gázsót – Osváth Gábort – ismerem (ha jól emlékszem, évfolyamtársak voltak Pistával). Pista pityókos – a Pityók név csak később tapadt rá –, nem volt természete a pityókosság, bár hányatott fiatalkorunkban társaságban ő is megitta a magáét. Fiam született – mondja Pista. Amikor az Utunk egyik következő számában elolvastam Egyetlen vers minden fiamhoz című versét, az volt az első gondolatom: hogyan lehet ilyen visszafogottan örvendeni annak, hogy az embernek fia születik.

Állok a vonat ablakában a kolozsvári állomáson, lesem, honnan bukkan fel Szilágyi István, hogy jelezzem: itt vagyok. Komótosan érkezik, fel sem tudom tételezni róla, hogy valaha valami után loholt volna. Amikor a fülkében elhelyezkedik, oldaltáskájából előkotor egy félliteres palackot, én az aktatáskámhoz nyúlok, s előveszem a palack társát. Évek alatt kialakult szertartás, szemünk villanásával jelezzük, minden rendben. Talán egy évtizedig utaztunk együtt az Írószövetség választmányi ülésére.

Kelletlenül, de szavaznunk kell a választmányi gyűlésen. Az ördög vigye el, hát miért nem lehet elkerülni ezeket a helyzeteket, amikor inkább hallgatni szeretnénk, mert amit mondhatnánk, az röviden elmondhatatlan, nem összefogható egy szavazatban. Kijövünk a folyosóra, de ezúttal nem keressük egymás szemét. Pista, miközben pipáját tömi, maga elé néz, azt morogja, az anyjuk istenit.  Ha megszólalnék, valószínűleg én is ezt ismételném meg. Az ördög vigye el az egészet. S azt is hozzá tenném: már viszi.

Amikor megtudtam a halálhírét, sírva fakadtam. Bementem a szobámba, előbb nyüszítve, később bugyborékolva zokogtam. Amióta többé-kevésbé felnőttnek tudom magam, a közelmúltig csak örömömben vagy mások megharcolt örömén sírtam. Alkatilag érzelmes embernek tudom magam, de mint sok mindent, ezt is titkolni igyekeztem. Az évek során pityeri vénember lett belőlem.

Most már röstellem, hogy annyiszor visszafogtam magam. Ide kell írnom: Szilágyi István szívem szerint való ember volt. Az, hogy kiváló író, közös szerencsénk. Örvendjünk, hogy a miénk volt és a miénk marad.