Filmes családállítás

Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból
2015 végén két magyar filmes alkotást is bemutattak, amely a 20. századot, illetve a II. világháború utáni időszakot tematizálta egy-egy családtörténet mentén. Az egyik a Gárdos Péter Hajnali láz című nagy sikerű könyve alapján készült, azonos című film – az író rendezésében –, amely szülei megismerkedésének történetét eleveníti fel, a másik pedig Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című családi mozija, amely anyjának a szemszögéből fut végig a teljes huszadik századon – Székelyhídtól Tatán, Hatvanon, elrejtett kis bányászfalvakon át Pestre. Mindkettőben nagy szerepet kap a szerelem és a bizalom kérdése, illetve a háború borzalmainak túlélése: Gárdos filmjében a Svédországban ápolt fiatal zsidó túlélők között „fejlődik” ki egy levelező szerelem, amely, úgy tűnik, többszörös csodával ér fel, hiszen a főszereplő, aki Gárdos édesapját, Miklóst alakítja, súlyos betegségben szenved, az orvosa szerint maximum fél éve van hátra. De ő nem adta fel, sőt kitűzte célként maga elé, hogy ha egyszer sikerül megállnia egy szék két lábán, anélkül hogy felboruljon, akkor meggyógyul – sokszor eldőlt, de spoilerként érdemes megjegyezni, hogy a néző, aki nem ismeri a háttértörténetet, biztos meglepődik a film végén. Fekete Ibolya filmje a rendezőnő szinte örökös „költözésre ítélt” édesanyjáról szól, akiről 94 éves korában is – rendkívül feledékeny és ágyban van – még sugárzik az elegancia és méltóságtudat, amellyel egész életét leélte. Az édesanya, Berta, hol családi okokból, hol háborús üldöztetés, hol a kettő ötvözete miatt folytonosan lakhelyváltoztatásra szánja el magát. De a fiatal, csinos kalaposnőnek – állítólag a székelyhídi Mile családra jellemző konokságának köszönhetően – újból és újból sikerült otthont teremtenie férjének és lányának. Mikor pedig újra veszélyt érzett, megint költözésre adta fejét – ezt „tölgyfaként” jellemzett férje csak egyszer vétózta meg, mikor Berta ’56 után Amerikába szökött volna.
Gárdos Péter filmje inkább a szerelmi szálat és a betegség romantikáját hozza előtérbe, Fekete Ibolya iróniával és bensőséges humorral karikírozza a történetet, és már-már börleszkfilmmé „avanzsálta” alkotását a gyors történelmi körképek kedvéért. A karikírozás erősségéhez hozzájárult talán különleges színészválogatási módja is, hiszen „keverte” az amatőr és a profi színészeket: ott van például Ónodi Eszter, aki érzékenyen és aprólékosan kidolgozva hol hozzáfiatalodott, hol hozzáöregedett az anya szerepéhez; de láthatjuk a filmben a költőnő Szabó T. Annát is, akinek a bájossága ugyan Ónodihoz hasonlítható, de jelenléti erejének hiánya kizökkenti a nézőt, hiszen elüt a film addigi nyelvezetétől. Gárdos Péter, saját bevallása szerint, nem csak aszerint válogatta a színészeket, hogy ki mennyire hasonlít szüleire, hanem hogy kinek milyen transzcendentális megtapasztalásban volt már része, és ez alapján esett a választása Schruff Milánra és Piti Emőkére. És, bár a vőlegénynek kétségkívül hálás a szerepe, hiszen az esetlen, de eltökélt hősszerelmes alakjában rengeteg kiaknázható részletet sikerült elrejteni, Piti Emőke kimunkálatlan alakítása a kicsit naiv, de mégis dörzsölt tinilány szerepében sokszor inkább kiábrándítóan hatott. Igaz, a végén valószínűleg mégis sokan megkönnyezték történetüket. A Hajnali lázban Petrik Andrea, a lányok iránti vonzalmával és féltékenységével egyedül maradt femme fatale viszont rendkívül testreszabottan vezeti végig a szerepet, a happy end útjában álló egyik gonosz árnyalt figurája, amely a könyvben nem is (így) szerepelt.
Mindkét rendező beemel korabeli híradórészleteket, hogy több hitelességet adjanak a történetnek. Gárdos Péternél – akinek a filmje is fekete-fehér – több svéd híradó is megjelenik, hogy a néző valódi tanúként érezhesse magát: látunk svédországi utazásról szóló híradót, szanatóriumokat vagy akár egy vonatutat. Sokszor nem is lehet eldönteni, hogy mi az igazi híradó és mi az utánzás. Fekete Ibolya is rengeteg filmhíradót, illetve régi magyar filmet is beemel az amúgy színes filmjébe, de nála ezek elkülönülve jelennek meg: így a németek bevonulását, az ‚56-os eseményeket bemutató híradórészletek kissé dokumentumfilmes hatást érnek el. Emellett erőltetettnek hatott az a lánykérési, ill. lány-meg-nem-kérési jelenet, amelyet az alkotók egybemontíroztak egy filmjelenettel: itt egy vendéglő egyik asztalánál Karády Katalin hallgatja szomorúan a hegedűs játékát, a másik asztalnál, ahova ugyancsak áthallatszik a hegedűs, Berta próbálja jövendőbelijének odaadni a „kezét”. Bár elsőre játékosnak hat ez a jelenet, sokadik ismétlésre némileg túlerőltetett lesz.
A filmzene viszont mindkét alkotásban elnagyolt: Pacsay Attila kompozíciói a Hajnali lázban nem nyújtanak újabb élményt, sőt időnként túlzóan felnagyítanak egy-egy szomorú jelenetet, és ez néha már inkább gúnyolódásként hat. Fekete Ibolya zenei munkatársai pedig időnként anakronisztikus, sőt triviális megoldásokat választottak, pl. Cseh Tamás-tangókat a XX. század eleji családi-szerelmi történetekhez, az ’56-os híradókhoz pedig Beethoven oly bevett Egmont-nyitányát. (És bár apróságnak hat, de érdemes kihangsúlyozni, hogy mindkét filmben, véletlenül vagy talán azért, mivel nemzetközi koprodukcióban készültek, külföldi színésznők játszották az idős édesanya szerepét – a szinkronizálás pedig nagyon elcsúszott.)
Viszont mindkét alkotásban megejtő a rendező szüleihez fűződő viszonya, hiszen külön elemzést érne meg, hogy milyen finom humorral vagy iróniával látják/láttatják őket. Az apa alakja mindkét esetben a merész, vállalkozó kedvű, de megbízható és a terveket kivitelező figura, aki lehet hidegvérű vagy hűbelebalázs is, attól függ, honnan nézzük. Az anyák viszont mindkét esetben cselhez folyamodó lények, akik nem mindig az egyenes utat választják, hanem a túlélési ösztönük az erősebb. A fiatalkori következetlenségek, felhevülések viszont mindkét esetben szerethetőbbé teszik a rendező akkorra már öreg vagy elhunyt szüleit. Az alkotók szemén és mondhatni szívén keresztül követjük a sorsvonalakat, ezért kicsit a saját szüleink alakja is belefonódik a látottakba, a beleélő-képességünk határáig. Kevés tanulságot lehet levonni a két, inkább tévéfilm jellegű alkotásból, de az biztos, hogy a családtörténetek egyre inkább előtérbe kerülnek, talán mert azok bizonyulnak megfelelő eszköznek arra, hogy „rajtuk keresztül” lehessen érzékletes kontextusba helyezni a történelmet, az abszurd pusztításokat – és később talán sikerül jobban megértenünk mindezeket. Ezen túl pedig a családi történelem nem csak tények tárháza, hanem az egyedüli menekülési útvonal is lehet – azért, hogy a XX. század borzalmait bárki el tudja fogadni, és ne őrüljön bele feltétlenül a történelem zsákutcáiba.


Hajnali láz, fekete-fehér, magyar-svéd-izraeli film, 114 perc, 2014. Rendező és forgatókönyvíró: Gárdos Péter. Operatőr: Seregi László. Vágó: Fiers Ádám. Zene: Pacsay Attila. Szereplők: Piti Emőke, Schruff Milán, Anna Azcárate, Scherer Péter, Petrik Andrea, Gyabronka József, Váta Lóránd.


Anyám és más futóbolondok a családból, színes, magyar film, 108 perc, 2015. Rendező és forgatókönyvíró: Fekete Ibolya. Operatőr: Gózon Francisco, Jancsó Nyika. Vágó: Szalai Károly, Pap Levente. Zene: Novák János. Szereplők: Ónodi Eszter, Gáspár Tibor, Barkó György, Danuta Szaflarska, Básti Juli, Kerekes Vica.