Feszélyező tágasság Fazakas Gergely fényképein
XXXVI. ÉVFOLYAM 2025. 21. (923.) SZÁM – NOVEMBER 10.
Nem normális, ha valaki az eget fényképezi.
Bartis Attila
Fazakas Gergely „még csak” másodéves egyetemi hallgató a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, de Marooned1 című fotókiállítása – mely a BBTE Színház- és Film Kara egyetemi fesztiváljának keretében valósult meg – már kiforrott vizuális nyelvről, tudatos alkotói hozzáállásról tanúskodik. A kiállítás az elszigeteltséget, magányt helyezi fő fókuszba olyan tág, üres terek megörökítése által, melyek Budapestre, Szovátára, az alkotó szülővárosába, vagy éppen a szezonon kívüli, sivár Fekete-tenger partjára kalauzolnak minket. Hol húzódik az a vékony határvonal, amely elválasztja a stockfotókat, Windows-háttérképeket egy konceptuálisnak bátran nevezhető tájképtől? Konceptuálisak-e egyáltalán a következőkben tárgyalt fotók, vagy az alkotó teljes mértékben esztétizál?
Fazakas Gergely és a kiállítás kurátora, dr. Csibi László válogatta azt a huszonöt fényképet, amit a kolozsvári Annie Klaus Galériában tekinthettünk meg – a fotók javarészt fekete-fehérek, de a színes képek is számottevően fakók, telítetlenek. Kivétel nélkül a tájkép „műfajába” sorolnám őket, de a hangsúly néhol az egyes kompozíciókon elszotyogtatott, közösségtől elszigeteltnek tűnő, homályos, távoli szereplőkön, vagy a társas magányban közösen kóválygó emberpárokon van. Fazakas fényképei az egyik alapvető emberi félelmet igyekeznek vizualizálni. Az elhagyatottságot pedig talán nem is lehetne érzékletesebben ábrázolni, mint a végtelen tájban teljes magányban létező figurákkal. Egy klausztrofobikus tér – tegyük fel, szűk szoba – feszültsége abban rejlik, hogy úgy érezzük, nincs hova menekülni, megfojt a falak közelsége. A tágas pusztaságok, visszhangzóan kopár tájak, amelyeken Fazakas bolyongó egyéneket örökít meg, a szűk szobák fojtogató magányánál is rémisztőbbek: kiút van, de hiába, ha sehol egy lélek. Nem tekinthetem véletlennek, hogy a Marooned világa gyakran tagadhatatlanul hajaz Tarkovszkij lomhán hömpölygő, meditatív képeire: a táj ebben az esetben is a „lélek tükre” lesz, nem pedig egyszerű díszlet. A Marooned ezen képei ott érnek célba, ott válnak sikeressé, amikor szemlélőjükben létrejön (tessék megkapaszkodni, kedves olvasó!) a fenségesség érzése.
De úgy, ahogy kiemeltem Fazakas intelligens tisztelgését a korszakalkotó mester előtt, kötelességemnek tartom nem megfeledkezni a többi képről sem, melyekre sokszor a fentebb említett, Windows-háttérképek vajmi silány esztétikája jellemző. A naplemente mindig szép, akár hegyekben, akár a tengerparton szemléljük azt – itt nem a tárgyalt képek tartalmára gondolok, csupán univerzális példát akartam találni a vitathatatlan szépségre. A naplementében és a jó tájképben az a hasonlóság, hogy egyik sem hatni akar, csupán jelen van. Fazakas Gergely Marooned-kiállításában márpedig érezhető a hatni akarás. Például: alacsonyan sütő nap tükröződik a tavon. Vagy: az utcalámpa fénygyűrűjét köd szűri meg.
Arra a kérdésemre tehát, hogy mely tendencia jellemzőbb a tárlat egészére, mégis csak azt tudnám válaszolni, hogy: azokon a képeken, amelyeken a projekt címében tett ígéret teljesül, és a magány vizuális reprezentációja a cél, Fazakas Gergely munkáinak koncepciózusságával találkozhatunk – ehhez képest megannyi szépen megkomponált, technikailag kifogásolhatatlan fotóba is ütközünk, amelyek egy olyan ifjú alkotót mutatnak be, aki „csupán” esztétizál. Ezzel a felvetéssel nincs is semmiféle gond ebben az esetben, hiszen egy egyéni, mondhatni debütkiállításon huszonöt A3-as fénykép nem kis dolog, és ha ennek csak a fele képes bennünk megmozgatni a fenségesség érzését, akkor nyugtázhatjuk, hogy Fazakas Gergely valamit nagyon is jól csinál.
Marooned. Annie Klaus Galéria, Kolozsvár. Alkotó: Fazakas Gergely. Kurátor: Dr. Csibi László. Megnyitó: 2025. június 20. A kiállítást a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Kara Frame nevű egyetemi fesztiváljának keretén belül rendezték.
Jegyzet
1 Marooned – angol szó, jelentése: partra vetett, elhagyott, magára maradt, elszigetelt.