Fergeteges kényelem

Szép őszi este, szépek Nagyvárad fényei is, szép a váradi színház épülete. Kellemes vasárnapi hangulat, ünneplőbe öltözött emberek gyülekeznek. Bent leadják a kabátokat a kedves és fiatal ruhatárosoknak, csevegve bevonulnak a páholyokba, zsöllyébe. Az egésznek van valami enyhén anakronisztikus hangulata, ami persze nem baj, az embernek az az érzése, mintha itt még létezne valamilyen polgári világ, a maga kényelmességében, magabiztosságában, mint a cserépkályha mellett gőzölgő kakaó egy ilyen hűvös őszi estén. De valahogy nem tudom elhinni, hogy ez valóban létezik, nem csak jóleső öncsalás, és persze azt sem zárhatom ki, hogy de, csak velem van a baj. És ugyanez a kettős érzés marad bennem az előadás után is.
Csiky Gergely Buborékok című műve igazi vígjáték, a színpadot közelről ismerő mester a nevettető dramaturgia receptjének birtokában szövi a történetet a jól adagolt replikák révén. A Somlay család felszínen tündöklő, alatta a csőd szélén billegő életébe nyerünk bepillantást. Az apa, a papucsférj Ignác, a buta feleség, Szidónia, az elkényeztetett gyermekek, a család barátai, a vidéki rokonok. Pénz, politika, pályázat, előnyös házasságok keresése. Szövetek, színház, szerelem. A kulcsszavakból is kirajzolódik a Buborékok világa, amelyben a félreértések és titkok szövevényéből komikus jelenetek egymásutánjával elérünk a helyzet tisztázásáig és az erkölcsi tanulságig. „Csiky Gergely vígjátéka valódi önzéstörténet, mely bizonyítja: a csillogás pénz nélkül elhalványul, a szeretet belátás nélkül csak ártani tud. A buborékok ma éppen úgy elpattannak, mint 130 évvel ezelőtt, pukkanásuk önfeledt kacagásként visszhangzik a nézőtérről. Pukk!” – mondja a szinopszis.
És valóban, a közönség szemmel láthatóan nagyon jól szórakozik. A színészek is szemmel láthatóan jól érzik magukat a színpadon. A társulat játéka is önfeledt, összehangolt és kiegyenlített minőségű. Remekül kitalált és remekül eljátszott karaktereket látunk, a megfelelő mértékben karikírozva. Ifj. Kovács Levente Somlay Ignáca nem a megszokott papucsférj, összetettebb, a konfliktuskerülés inkább az önzés egy fajtája nála, csak hagyják békén. Igazán emberi. Molnár Júlia Szidónia szerepében olyan irritáló tud lenni, amilyennek éppen lennie kell, hogy a történet hiteles maradjon. Balogh Attila Bélája a modoros, elrajzoltságában életszerű fontoskodó, Sebestyén Hunor Róbertje a felelőtlenségében is nagyon szerethető jófiú, Tasnádi-Sáhy Noémi Szerafinja a tündöklő nőiség, aki butaságában is értelmes marad, és így tovább, mindenki „csont nélkül” hozza a jól kitalált szerepet. Kiemelném Kardos M. Róbertet Morosán Demeter szerepében, a joviális vidéki rokon, aki kissé buta, de kutyahűséggel tud szeretni – játéka a magyar filmvígjátékok „fekete-fehér korszakának” klasszikus komikusait idézi, tényleg pazar.
Dicsérni kell a ritmust is, ami esszenciális egy vígjáték esetében. Jól ütemezettek a párbeszédek és a poénok, a kitartott csendek, a csendek közbeni „pofavágások félre”. Jól ütemezettek a gegek, a mozgás, ami, a közönség nagy tetszésére, gyakran megidézi a burleszk hőskorát is, de csak amennyire ez belefér, túlzások itt sincsenek. Ez jellemzi Novák Eszter rendezését: túlzások nélkül, minden pontosan kitalálva. Olyan, mint Csiky szövege: egy, a színpadot jól ismerő szakember mestermunkája. Magától értetődően könnyed. (Tudjuk, ezt általában nagy munka elérni.) A teret stilizált, ide-oda mozgatható hatalmas tolóajtók képzik, valami színpadnyi nagy ódon vagy ódonnak tűnnő vitrin üveglapjai. Ennek a térnek az előterében a szintén kissé régiségkereskedői stílusú bútorok, ebben a térben mozognak a szintén stilizált, véletlenül se mai jelmezekbe öltözött alakok.
Csiky 1884-es szövege tényleg a száz­har­minc évnyi távolság legkisebb érzete nélkül válik jelenvalóvá a váradi színpadon, ez, a rendezés és színészi játék mellett Kárpáti Péter dramaturgi munkájának köszönhető. A jelenvalóság azonban csakis a színpadra vonatkozik, nem a társadalmi jelenre. Eszemben sincs számon kérni valamiféle erőltetettnek ható, mobiltelefonokat a kelléktárba röpítő aktualizálást. A közönség, mint ez az előtérben elcsípett beszélgetésfoszlányokból kiderült, valószínűleg amúgy is erősen kifogásolta volna ezt. De újra megpedzem a kérdésemet, nem öncsalás-e ennyire azt kapni, amit elvárunk.
A színészek sziporkáznak, jól érzik magukat a rivaldafényben, a közönség egyre hangosabban nevet és tapsol, nagyon jól érzi magát a nézőtéren, it’s a win-win situation. De. De nem tudom, hogy akár az alkotók, akár a közönség részéről rendben van-e ez így. Számomra, és ez persze ízlés kérdése, az egész túl kényelmes. Azzal az érzéssel jövök ki, hogy szép munka volt, mindenki boldog, de az egésznek semmiféle tétje nincsen, az előadás, címéhez hűen, kipukkan a tapsrend végén.
Az, hogy a váradi Buborékok a 2015/2016-os évadban kerül műsorra, puszta véletlennek tűnik, az előadás megtörténhetne húsz évvel ezelőtt vagy húsz év múlva is. És nem az időtlenség, hanem a semlegesség miatt. Ami baj. Ismétlem, nem a külsőségekben való kortárssá tevést kérem számon. Hanem azt, hogy egy előadás valóban megtörténjen, az itt-és-most-nak legyen tétje földrajzi, társadalmi értelemben is, hogy miért éppen Nagyváradon, miért ezt a szöveget, miért így. Nekem ez túl kényelmes, ami könnyen unalomba is taszíthat. Miért nem mozdítja ki a közhelyeiből a befogadót? Mert az, hogy a pénz veszélyes, a korrupció örök, a csillogás üres, ezek bizony közhelyek. A nők és férfiak ezerszer elmondott rossz tulajdonságairól nem is beszélve. Miért jó az, ha a néző harsányan nevet a berögződött nemi szerepeken, azok túlságosan is elfogadott, kölcsönös agresszivitásán?
Amit számon kérek, az a valódiság. Merjen egy előadás legalább annyi kényelmetlenséget felvállalni valamelyik oldalon, hogy megbontson egy tizenkilencedik századi szöveget annyira, hogy létrejöhessen az a helyzet, amelyben valós kérdések tevődhetnek fel, nem újraismételtek, amelyekre már túlságosan is régen kész válaszaink vannak. Hogy megcsinálja azt a truvájt, amikor a nevettető, neadjisten „könnyed” színjátszás zsonglőrködését, sőt zsenialitását, a burleszk vaskosságát megtartva mutasson is túl önmagán. Több legyen, mint egy kitűnően összerakott, a szakmát jól ismerő művészemberek által létrehozott vasárnap esti program. Szerintem erre van szükség Nagyváradon is, akárhol, ahol megtörténik a színház.
De nem akarok fanyalogni. Az előadás valószínűleg maximálisan teljesítette azt, amit akart, önmagával szemben tehát következetes. A felállított viszonyítási rendszerben minden a helyén. Körülnéztem, mindenki elégedett volt, felnéztem a színpadra, jó színészeket láttam, akik élvezték azt, amit csinálnak. Ez nem kevés, ez nagyon sok. Az meg talán maradjon az én bajom, hogy nekem a színház nem a gőzölgő kakaó.

Nagyváradi Szigligeti Színház. Csiky Gergely: Buborékok. Szereplők: ifj. Kovács Levente, Molnár Júlia, Balogh Attila, Tasnádi-Sáhy Noémi, Sebestyén Hunor, Keresztes Ágnes, Nagy Tímea, Csatlós Lóránt, Kardos M. Róbert, Hunyadi István, Tóth Tünde, Szotyori József, Hajdu Géza, Szabó Eduárd, Gajai Ágnes, Dobos Imre, Kőrösi Kristóf. Rendező: Novák Eszter. Dramaturg: Kárpáti Péter. Díszlet- és jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos. Rendező munkatársa: Tasnádi-Sáhy Péter. Ügyelő: Joó Emilia. Súgó: Körner Anna.