.svg)
Egész éjjel ugattak a kutyák, reggel tudtam elaludni. A vihar ledöntött két meggyfát, holnap átmegyek Gináékhoz, hogy segítsenek visszaállítani őket. Jól ébredtem délben, könnyű nyújtás, a meditáció és a reggeli ima alatt egy tengerszem fölött lebegtem, körbezártak a sziklák, pulzáltam a méllyel és a hideggel, lassan köd alakult körém a kilégzésekből, és feloldódtam abban a ködben. Az utolsó mantrák visszahozták az érzékelésemet, bizsergés futott végig gerincemen, kutyáim türelmetlenül vártak rám, nyögtek, karmolásztak az ajtó előtt. Kinyitottam a szemem, eszembe jutott a fenyves.
Egy ideje kísért egy fenyves, ahol sosem jártam. Néha álmomban jelenik meg, néha csak úgy bevillan, mindennél tisztábban. A kutyákkal sétálok az erdőben, és meglátom. Elhalad valaki a kapu előtt, odaköszönünk egymásnak, mögötte felporzik az út, meresztem a szemem, és meglátom. Hugyozok este a kert végében, homlokom a diófának vetem, behunyom a szemem, és ott van. Eső után vagyunk, az erdő illata erős, testes, mint a tömjén, hatalmas fenyőfák vesznek körül, ülök a mohás, nedves kövön, és előttem kis totemek világítanak a tűlevelekkel borított földön. Farkasfejre, szarvasagancsokra, teknősökre emlékszem. Valakik vannak velem, de nem tudom, kik. Szempárok, lebegő szellemek, vadmacskák. Azt érzem, hogy nekik kell adnom a testemet. Békét és valami megfoghatatlan fájdalmat érzek. Hogy a fenyvesé vagyok, és ő az enyém.
Megkértem Ginát, olvasson nekem kártyát. Ahányszor egyedül húztam, szinte mindig a Sorskerék, a Halál és a Bolond váltogatta egymást. Gina szerint valamit akarok még az élettől, csak még nem tudom, hogy mit. Köszi, bazmeg, mondtam neki, erre magamtól is rájöttem. Jól van, te vén pöcs, megint milyen választ akarsz kiszedni belőlem, ha te már mindent tudsz, mondta fintorogva, és kiment teát főzni. Néztem a kártyákat a mandalás terítőn, és megláttam a fenyvest. Amikor letette a gőzölgő teát, a szemembe nézett és azt mondta: Az is lehet, barátom, hogy csak meg akarsz halni. Ez nem esett jól. Azt hiszed, ráijesztesz egy ilyen vén pöcsre? Adj inkább egy cigit, mondtam neki. Nem mondott semmit, pár másodpercig fürkészőn meredt rám, aztán vigyorogva nyújtotta át a dohányt.
Goran doktor szerint semmi bajom nincs, de lehet, hogy elvágyódom. Hova, kérdeztem. Hát azt én honnan a picsából tudjam, tata. Délután északon fekete felhők gyűltek. A garázsban lerángattam a vászontakarást a régi bringámról. Néztem a kopott, zöld festéket, eszembe jutott egy régi nyár a Zsögödi Nagy Imre utcában ötven éve, anyám városa, hegyek, fenyvesek, ahol azon a nyáron egy másik zöld bringával száguldok összevissza: egy régi átváltozás és környéke. Mikor jártam ott utoljára? Több mint húsz éve, még az összeomlás előtt. Nemrégiben azt hallottam, hogy komoly önfenntartó közösség alakult ott ki, még a színházat is beüzemelték. Kiviszem a bringát az udvarra, megtisztogatom. Merkúr és Médea letelepednek mellém az árnyékban. A többiek a tartályban felgyűlt esővíz körül játszanak.
Kitolom a bringát a kapun, Merkúr és Médea érdeklődve néznek rám. Velem jöttök, kérdem tőlük. Bólintanak, vakkantanak, aztán mégse jönnek ki. Északnak veszem az irányt, neki a viharnak. Ahogy tekerek az országúton, és szakadni kezd rám az ég, újra meglátom a fenyvest. Behunyom a szemem, víz vagyok, tengerszem vagyok, csend vagyok, a vihar szeme vagyok. Farkas vagyok, szarvas vagyok, Merkúr vagyok, Médea vagyok, szempár vagyok, fenyves vagyok. Hirtelen repülni kezdek, a sárban landolok, fájni kezd minden tagom. Ahogy nyögve feltápászkodok, már tudom, mit kell tennem.
