fényképek (Részlet a Vörös válókönyv/
Punainen erokirja című regényből)

A világa sokkal tisztábban és élesebben szakadt ketté, mint addig bármikor.

Éjszakára és nappalra. Világosságra és sötétségre.

Éjszakái tele vannak fénnyel és bűnnel, nappalai sötéttel, a közelgő éjszaka lassú, kétkedő váradalmával.

A nappal számára olyan, mint a fénykép negatívja, nem érti.

Nem érti az embereket, akik a kocsijaikban ülve azt gondolják, hogy a szellőztető zajával elnyomhatják a lángoló várost.

Nem érti az autókat, lámpától lámpáig araszolásukat a nyár forró remegésében, miközben az ökölvastagságú aszfalt alatt egy ismeretlen világ leledzik: a föld és a homok alatt szikla, melynek belsejét keresztül-kasul átszövik a hidegtől megdobbanó vízerek.

A szüleihez vendégségbe jár.

Ül a kanapén, cseresznyét eszik, öntudatlanul köpködi a magokat, ezeket a hiábavalóságra kárhoztatott fakezdeményeket, és nem érti önmagát.

Nézi az esti hírműsort, nem érti, amit hall, és azt sem, miért is tartozik ez rá.

Nem érti, mennyire vékony az a csonthéj, mely visszavonhatatlanul elválasztja őt az anyjától és az apjától, a múlttól, az otthontól és az otthonosságtól. Nem érti.

Nincs otthona, már nincs.

Van egy szobája, sötétzöld, a Maneesi utcában.

És van egy puha és fehér lány, Bohócszemű.

Az, aki mellett reggelente az albérletben felébred.

Az, akiről úgy érzi, hogy önmagánál is jobban ismeri, legalábbis a nyakát, a hátát és a fenekét.

Az, akinek a járása ringó, mint az óceán párája, messziről is felismerhető.

Az, akinek soha nincs pénze, de azért az étteremben saslikot eszik, Bloody Maryt iszik, és ajándékokkal halmozza el önmagát és őt is.

Az, aki hagyja, hogy a konyha mögötti cselédszoba lakója (fodrásznak tanul) hullámokat varázsoljon a hajába, és amikor a tükörben megszemléli, azt állítja magáról, hogy úgy néz ki, mint Alli Paasikivi.

Az, akitől adventi naptárként a Maneesi utcabeli szoba makettjét kapja, hogy aztán minden nap a maketten levő szám mutatta helyen egy-egy meglepetést találjon: a virágcserépben édességet, a csempekályha ajtaja mögött piros és zöld színű egyujjast, karácsony estéjén pedig az ágy lábánál egy kockás papírt, rajta örök hűséget fogadó eskü.

Az, akinek a homloka gondolkodó ráncba szalad arra a kérdésre, hogy életük végéig együtt maradnak-e.

Az, aki rövid mérlegelés után azt feleli:

– Nem hinném.

(Az ő torka ilyenkor összeszorul a pániktól. Elképzelni sem tudja az életét Bohócszemű nélkül. Ekkor még nem találkozott Havvával.)

Az, akinek éjszaka úgy rátapad a meztelenségére és fehérségére, mint egy fuldokló, megfeledkezve önmagáról. (Önmagáról megfeledkezni nem azt jelenti, hogy önmagáról feledkezik meg, hanem apáról és anyáról, akiknek a tekintete Istennél is jobban kínozza őt, pedig Isten, miután elválasztotta az eget a földtől, a világosságot a sötétségtől, igazán látott már egyet s mást.)

A Nervander utcában, az egyetemen, a Maneesi utcában, a Kosmos és a Kuparipannu vendéglőben, a Kaleva utcában megfogódzkodik az első és egyetlen kapaszkodóban, melyet e világon talál: Bohócszemű kezében.

De nem Herttoniemiben, ott nem.

Herttoniemiben egy faládán ül, Coltot szív rendkívül lazán (ó, milyen lazán; a kapaszkodóról levált kéz kissé megremeg), lehamuz a földre, megigazítja a nyakkendőjét.

Herttoniemiben lakik Bohócszemű előző szerelme. Vagyis nem az előző, hanem a gondolataiban járó, a be nem teljesült.

A be nem teljesült egy bűvésztrükköt mutat: fehér zsebkendőt terít a hüvelykujjára, aztán nyiksz, és a hüvelykujj el is tűnt.

Bohócszemű felnevet. Apró, fehér fogsora csillogó késként hasít az estbe.

Valamit falunk, gondtalanul, és sangriát iszunk.

A társalgás a limonádénál is finomabban gyöngyözik, és először (a Bohócszeművel először) ízleli meg szájában a féltékenység keserű, ugyanakkor kábító italát.

Hosszú, nyugtalan hazaút következik Herttoniemin keresztül a kulosaari hídig.

Az almafák a virágaikat hullatják (sehogy nem halad előre ez a nyár, sem az emlékeimben, sem itt, a papíron), az éjszakai égbolt felhősödni kezd, majd újra kitisztul.

Hol a feketerigó?

A helyén.

A fenyves cinege?

Jelen az is, ahogyan az aszfalt, a hold, a kocsikerekek vonyítása, és az olajszerűen elterülő, nyugodt tengerfelszín.

– Tehetséges – mondja ő a kulosaari hídon, de csak a kulosaari hídon.

– Túlságosan is – teszi hozzá Bohócszemű.

– Mihez?

– Hozzám – válaszolja Bohócszemű.

Vigasztalásul a Hämei utcai lakásban (anya és apa az inkoói nyaralóban tartózkodik, ugyanaz alatt a viharos égbolt alatt) a nappaliban, a szőnyegen, az üzbég váza mellett játszadozunk.

De előtte még Bohócszemű beöltözött apa öltönyébe, ajka fölé bajuszt festett, az arcára anyajegyet, fújta apa pipájából a szürkés, mindent beterítő füstöt, mintegy a szerelmi játékot oltalmazandó.

Évekig hiányozni fog ez a valószerűtlen, puha, férfias szeretőm, mígnem újra megteremtem őt, magamban.

Ezen az éjszakán, melyet az üzbég váza árnyékában töltünk, születik meg ugyanis Jukka Larsson, jövőbeli írói alteregóm.

De most:

Az ismeretlen szerető, az ismert, a Hämei út hetvennyolc számának erkélyén áll.

A Vanhankaupunki negyed fölött úgy cikáznak a villámok, mint a földből kitépett gyökerek, melyek aztán eltűnnek a tiszta feketeségben.

Eső nem esik.

– Ugye nem hagysz el soha? – teszi fel a kérdést önmagát is meglepve.

Egy lovas szekér tér meg a fuvarjából. A lovak patái kopognak az aszfalton.

Az utolsó villamos már rég elment. Még mindig nem esik.

Egy füstifecske öngyilkos tempóban veti magát a sörnäineni központi börtön kertjébe.

– Melyikünktől kérdezed?

– Mindkettőtöktől – válaszolom.

Bohócszemű letörli a bajuszt és az anyajegyet a kabátja ujjával, és hirtelen támadt dühvel néz rá:

– De hát mi nem is létezünk, fogd már fel végre!

Nádas.

A nád hosszú és csontszínű. Szétporlad a kézben.

Ágyékomig ér a víz.

A náderdőben feltűnik anya, megáll a csontszínű kellős közepén. Kissé ferdén, oldalról látom őt.

Anya:

– Hogy is áll az a dolog?

Felébred, odabújik a mellette alvó izmos testhez. A térd rátalál a másik térdének belső részére, az orr a nyakra, a kéz a fedetlen, puha kerekségre.

A megkönnyebbüléstől egy kutya elégedettségével mordul fel.

Hämei út hetvennyolc.

Apa a Szovjet Kommunista Párt meghívására Jaltára utazott Jól Megérdemelt, Pihentető Fürdőzésre. Anya az esti kávét a konyha pultján szolgálja fel.

A villamos otthonosan csilingel végig a Hämei úton. Kávéillat és az Ehóból vásárolt, díszítő cukorral alaposan megszórt fahéjas csiga illata száll.

Légy zümmög anya hangjával egyetemben. A rokonok közül valakinek eltört a keze, csuklónál vagy fennebb (nem hallottam, hogy kié, nem figyeltem oda, és már nem mertem rákérdezni), talán Spanyolországban történt, valahol ott, gondolj bele, milyen borzasztó, gipszbe tették meg minden, közben meg ott az a nagy hőség, és még úszni sem tud vagy tusolni, a jobb keze, semmit nem csinálhat. És a Valmet gyárból valaki hazavitt egy adag indigópapírt (anya a Valmetnél dolgozik most, hogy a nagyobb áruházak Finnországba is betörtek, és a kisebb boltokat már nem éri meg fenntartani, pedig sokan szeretnék a kávéjukat frissen őröltetni, és nem valami egybefüggő masszaként megvásárolni, mint amilyeneket ezekben a nagy áruházakban kapni, Kaisa néni is visszavitte a boltba, amikor először ilyet vásárolt, most képzeld el, azt hitte, hogy a kávéval is az történt, ami a sóval meg a cukorral szokott, ha a nyaralóban felejti az ember), indigópapírt, igen, és még csak nem is Linen Bank márkájút, akkora botrány lett, meg kihallgatások, most képzeld el, és gondolj bele, hogy a főnökség miket csinálhat, ne gondold, hogy az állam autóin csak munkaügyben furikázgatnak. Elég olcsó most az eper, főzhetnék lekvárt, eszel belőle, ha csinálok, de biztos, hogy eszel, vagy már többes számot kellene használnom, hogy esztek, vagy ez is kidobódik, a vécében köt ki, mint az idei, a vörös áfonya mindig elfogy, történjen bármi, februárban már üresek az üvegek, legkésőbb februárban, de az eper, az más dolog, amikor az emberek már nem veszik a fáradságot, hogy süteményt vagy palacsintát süssenek, lepcsent, ahogyan anyám nevezte Varkausban, olyan csipkés szélűt, na olyat nem tud ma már senki sütni, hogyan is tudott olyanokat, Veikko is kiskorában, hogy csak a széleket süsse, mert nem bírt már palacsintákat, csak a szélt, igen, kisfiú volt még…

Légy zümmög anyával egyetemben.

És ő zuhanva távolodik anya hangjától, a konyhától, egyre mélyebbre, az ébrenlét és a tudat határain túlra, az idő nesztelen ellipszisébe.

És akkor hirtelen csend.

Elhallgatott a légy, elhallgatott anya.

Valami kérdés lóg a levegőben, puhán és veszélytelenül.

– Hallottad egyáltalán, mit kérdeztem?

Nagyjából – válaszolja –, mit is kérdeztél?

Azt, hogy is áll az a dolog?

Most jön vajon a nádas, az álom baljóslatú erdeje?

Hogyan is feledhette el a náderdőt?

Melyik dolog?

Anya beleharap a fahéjas csigába, és a börtönkertben rózsát metsző foglyot figyeli.

Hát az a dolog. Azzal a csajjal.

Anya hangja egyszerre erőtlen és csitító.

Úgy sodorja magával, mint egy csónak a vízfenék szemetét.

Az a dolog pont úgy áll, ahogyan gondolod, hogy áll.

Éles robaj, mint amikor összedől a világ.

A kiskanál beleesik a csuporba, pár centinyi út, furcsán csörömpöl.

A fahéjas csiga kiesik anya kezéből, pár centinyi zuhanás után az asztalon landol, a cukor a tetejéről elterül az asztallapon.

A szék az oldalára borul.

Az ajtó, krómozott semmitmondás, megreccsen.

A telefon üres zúgása elhallatszik a konyháig, a kagyló hideg kattanása, amint anya kezéből a helyére kerül: senki nincs, akinek elmondhatná, hogy összedőlt a világ, anyának nincs.

Emlék.

A szerepe az, hogy begyógyítsa a megsebzett analógiákat, szégyenkezzen a szégyenkezésre képtelenek helyett.

Anya és lánya.

Egyikük sem emlékszik az elkövetkező órák (percek?) történéseire, a levegőben széttöredező, elfúló mondatkezdeményekre.

Kanapé, szőnyeg, lámpa, megint kanapé.

Fotel, telefon, konyhaszék, lámpa, asztal; előszoba, fürdő és a kagyló (anya hányik, én is e sorok írása közben), újra kanapé, fotel.

Rengeteg üldögélés, álldogálás, egymás nyomában járás, érintés.

Anya:

Ne! Engem soha többé! Először azt a csajt, és aztán engem!

Szavak.

Kérdések, szavak, kérdések, válaszok nem, válaszok nem.

Anya:

Miért pont velünk, velem?

Bizonygatások.

A lány:

Nem mi vagyunk Finnországban az egyetlenek. Belőlünk kb. öt százaléknyi van az egész világon, minden társadalomban. A Szovjetunióban is, bár erről persze nem beszélnek.

Mire anya:

Tűnj a fenébe a szovjeteiddel és a százalékaiddal!

Tézis:

Anya:

Nincs többé lányom.

Antitézis:

És akkor nekem nincs anyám, ugye?

Szintézis:

A lépcsőörvény mélysége, amikor az ajtó anya mögött (fegyelmezetten) bezáródik, anya zárja be.

Ez lenne az utolsó alkalom?

Nem.

Ebbe nem hajlandó belenyugodni, nem veszítheti el az anyját, még nem. Sohasem.

És az ajtó ki is nyílik, ott áll mögötte. (Olyan vagyok, mint egy kisfiú, megmozdulni sem bírok.)

Anya az ajtónyílásban, ő a lépcsőházban áll. A félig nyitott ajtón keresztül anya egy zacskót nyújt felé, nagyon vigyázva arra, nehogy véletlenül a kezéhez érjen.

Vettem neked pár zoknit és fehérneműt… megtarthatod, ha akarod.

A jól ismert út.

Szalad egyik végétől a másikig, azon az elveszett szerelem metaforáján, a Hämei úton.

A Hakaniemi téren megáll, bemegy egy telefonfülkébe, feltárcsázza saját számát, előző életének számsorát, még abból az időből, amikor ő valakinek a lánya volt, nem százalékarány, a saját múltjából kivághatatlan sziluett.

Anya szól bele, de az ő hangját meghallva, leteszi a kagylót.

– Nem szabad bejönni!

Bohócszemű bezárkózott a fürdőszobába. A küszöb alatt vörös fény világít.

Összevissza járkál a zöld szobában, összevissza, beleköp (vajh, miért?) a kályha hideg hamujába, feltárcsázza előző számát, de csak egy gyenge kattanás a válasz, amikor végre szabad a belépés a fürdőbe.

Bohócszemű papírokat úsztat, keze a fürdőkádban.

Az előhívott negatívok csiptetővel a szárítókötélhez rögzítve lógnak, és a víz alatt, a semmiből, Bohócszemű keze mellett felbukkan egy fenyő, alatta anya alakja, az ő anyjáé, kezében nyársra húzott kolbászdarabok, egy másik nyárs, a végén ő maga egy Bohócszeműtől kölcsönkapott görög tengerészsapkával a fején. A sapka kissé ferdén áll, majdnem a tarkójára tolva. Kövekből épített grill, lemenő nap, kikötő és csónak, rengeteg törékeny, elszáradt nád.

És az ég: alig felhős, V alakban repülő darvak tűnnek fel homályosan.

És ő: meglepett tekintet. Fejsze, fa, a fáskamra sarka; nevetésre (kérdésre?) nyíló száj.

És a nyírfa, sziklafal, Lada, a Lada nyitott motorháza, a motorháztető alatt a fehér­fekete képen szürkének látszó piros melegítőnadrág, olajoskanna és egy félig üres sörösdoboz.

És ismét ő: fanyelű kés, kikötő és három, a semmibe bámuló sügér.

És Bohócszemű: horgászbot, a szemüveg csillogása, a partot nyaldosó vízfelület sötétje.

És ismét anya: szendvicsek, kávé, ablak és a jól ismert, távolba néző tekintet, a tóra, a tavon túlra, a nagyvilágba, ahova senkinek nincs bejárása.

Varga P. Ildikó fordítása

Pirkko Saisio (1949) sokoldalú alakja a finn kultúrának: író, rendező, színész, dramaturg és 2002-ig a helsinki Színművészeti Főiskolán a dramaturgia professzora. Saisio önéletrajzi ihletésű regénytrilógiája a 2000-es évek fordulóján jelent meg. A trilógia utolsó kötetéért, a Punainen erokirja (Vörös válókönyv) címűért 2003-ban Finlandia-díjat kapott. A trilógia első két kötete: Pienin yhteinen jaetteva (Legkisebb közös többszörös), Vastavalo (Ellenfény). Magyarul megjelent könyvei: Káin leánya (ford. Pap Éva, Európa, 1992), Betonéjszaka (ford. Kubínyi Kata, Polar, 2008), Legkisebb közös többszörös (ford. Varga P. Ildikó, Polar, 2018), Ellenfény (ford. Varga P. Ildikó, Polar, 2021).

‍