Fényaláfutás

Széles itt, meg tágas a tér.

Fásult támpillérek, fogva tartott idő.

Anyám mozsarában hosszasan nyikorognak az

időtlen képek, vágyak: ki tudja, ki csak szerette volna,

hogy minden megélt pillanat a tapasztalatok dobozába kerüljön.

Hát kerüljön.

A távolság néha együtt nő az irányzék szögével;

jobbra, messze el, ki belesimul egy arcba,

el, balra, ki bikát ölt, hogy véres kézzel adja fel a maszkot.

Ideig-óráig a motorikus funkciók is elbátortalanodnak,

állunk, bénán, mozdulatlan.

Apám a kertben árkot ás, be kell terelni a folyót,

zabolázni, ugassák csak a farkasok a holdat,

ne Hófehérkét, ne az áztatott ruhát.

Hagyjuk meg ezt az igazaknak.

Éjszaka szomorúak az állatok.

Ember az intim fagyban, post coitus, sír.

Orfeusz mellett a mélyben, a szívek szövetében,

búg, mint csiga, és megpördül a nap.

A támpillérek peremén néha ide loccsan az eltérített

folyó: fényaláfutás. Örökös merülés.

Azt mondja, fáj, hogy kiket hozott világra.

Életlen feszül felettük a falikép, élettelen testek ölében.

Méhe zümmög, perzsel a szél.

Méhe gyullad, mindent elönt a sós víz.

Talpa alatt puha föld.

Fájdalom.

Az erkély alatt a postások felgöngyölték és elvitték

a savanyú avarrá rothadt leveleket.

Ideje már új lapokkal játszani.

‍