.svg)
A zajokat elszívhatták a csillagok és a köztük fekvő sötétség, a meleggel együtt, amit a nap éjszakára itt hagyott. A horizont alatt nyugvó dűnék hangtalan hullámoznak, mintha láthatatlan kezek hajtanák végre az idő utasításait, hogy napfelkeltéig egy ismeretlen domborzat vegye körül a vörös-fekete homokban szétszórt házak nyugalmát.
Egy homokhegy oldalában ülök, fénylek a holdfényben. A házak között barna bőrű nők homályos kontúrjai kavarognak, miközben csillapítják olthatatlan vágyukat, amit máskor a bőrük alatt óvnak a tűző nap forrósága elől. Figyelem a testükön megcsillanó izzadságfoltok térképét, amelyből kiolvasható a sivatag és az itt uralkodó béke valószerűtlensége, ahogy tükröződik bennük az őket körülvevő sötétlő közeg, és ebből csak nagy, könyörgő szemek villanása látszik ki, megtelve a zsibbadás töviseivel. Nincs, ki lehunyja a derengő láthatár szemhéját. Óriási, tágra nyílt szemek veszik körül és választják el őket a valóságtól. Egy képzelet rabjai, játékai. Mégis megbocsáthatatlan boldogság önt el, ha érezhetem az itt keringő szelekben már-már tapintható élvezetüket, és ha éppen arcukat emeli ki a holdfény a nyúlós, életlen éjszakából, látom, ahogy felém-felém pillantanak, hogy nem csak érzik, de minden sejtjükkel az én jelenlétem élik.
A levegő hűvösen vonja be a bőrt vékony páraréteggel. Lágyan pattog az idő, szabálytalanul és irányítatlanul, nem tudom, vezet-e akárhová, vagy újra és újra ugyanazt a foltot járom be.
Az ébredő szélben úgy hajtják le fejüket a gyéren növő fák, mintha az elvérző nap előtt fejeznék ki tiszteletüket, majd egy levegővételnyi idő elteltével az első napsugarak elsodorják a mámorban locsogó tömeget és házakat. Változatlan nyugalommal, akár az ég pupillája, válik egyre szélesebbé és erősebbé a fénynyaláb. A táj elveszti formáit, amit látok, az nem egyéb, mint a fény egy halványuló maszatja. Ez marad csupán, ez a kavargó feketeség, és ahogy egy fénylő téglalapban színek úszkálnak, mint egy sötét, szivárványszerűen csillogó olajréteg a tenger felszínén. A hullámok embereket, tájakat, házakat formálnak, esőerdőt, városokat, épületeket, templomokat, egy utazócsatorna néma műsorát.
Így találok rá a szoba sötétjében szétfolyt mozdulatlanságomra. A zajok, melyek az eltelt idő alatt leülepedtek a szoba falain, most sisteregve feltöltik a csendet. A nappalit beborító árnyékot óvatosan csalogatja ki a délelőtti napfény, a tévé némaságában gazellák menekülnek egy akácia árnyékából vadászó oroszlán elől. Meg kellene mozdulni, felkelni, levetni a reggeli nyomottság nehézvásznait, összeszedni a szilánkjaira hullott napot. Szájpadlásomat még mindig karcolja a tegnap délutáni utolsó korty csapvíz klóros íze, a szekrény repedéseiben még visszhangzik az asztalra csapott pohár hangja.
Rá sem nézek az óra gúnyos kijelzőjére, amely szótlanul és jelzés nélkül engedte így elfolyni az időt. Körbejárom a lakást, szobáról szobára kutatom az imént még szorosan magamhoz szorított kábulatot, hátha még néhány percre újra elveszhetnék benne, de sehol, lassan már az emlékezetemben sem találom, és ugyanazzal a céltalansággal hagyom abba a keresést, mint amely néhány perce útnak indított. Leveszem a tegnapi szürke inget és szövetnadrágot. A fürdőszoba csempéin darabokra törik meztelenségem, a padló viaszos csillogásában néha feldereng még a sivatag, a csend, ez a névtelen hely, ahová vissza-visszajárok valami leírhatatlan után kutatva. Az ajtó alatt bevonul a huzat, és más bizonytalan terekből hoz magával valami nyirkos, szendergő reményt, néhány eltévedt napsugarat.
Friss pulóvert veszek fel és a tegnapi nadrágot. A pulóver vöröslő sötétsége után mintha az egész testemet átszúrná a fehérség. Mintha reggelente az egész világ maga lenne a fény, mely éppen összesűrűsödik egy lencse vagy egy nagy szem fókuszpontjában, hogy az álmokból átszűrje, majd kikeményítse vágyaim.
Minden összetömörül egy óriási présben. A súlypont elmozdul, és a súlytalanság megszűnése jelzi az álom végét.
A felébredés a gondolatok halmazállapot-változása: a tér kőkemény kamrává alakul és az idő minden pontjával kifeszül, hogy az egészet egyben tartsa. Az egészet, melyet kezdetben fényből formáltak. És az egészet, ahol mi, fényemberek, fényállatok és fénynövények mindnyájan egyetlen pontba sűrűsödünk. Egyetlen pont az egész, a mindenség egy szinte észrevehetetlen metszéspontja, ahol megvilágít, áthat, hogy olyanok vagyunk, mint egy összehajtogatott papír, amit, ha kisimítanak, erezetében lekövethető, hogy legtávolabbi pontjai is egészen közel voltak valamikor.
A földre ülök, közel hozzád. Lassan becsúsztatom a kezem a vízbe, hogy lehűljön, eggyé váljon a közeggel. Alig mozdulsz, mintha nem tudnád, hogy ami ezután következik, az nem éppen nevezhető következetesnek. Még ide-oda hajlítod a tested, de most már csak egy helyben lebegsz a vízben: hagyod, hogy a lágy érintés köréd szoruljon és lassan kiemeljen az akváriumból. Ki a fénybe.
Ha látnád ilyenkor azt, ahogyan tátogsz és meg-meg rángatod magad, ahogy azt hiszed, engem te csak úgy kifáraszthatsz. Ezt teszi veled a fény, érzed, hogy könnyíti a tested, felerősíti a ki- és beható erőket. A számhoz emellek, egészen közel, hogy ha rád lehelek, érezd, mennyire meleg a belőlem sugárzó levegő, és hogy, bármennyire suttogva beszélek, megértsd. És elmondom megint elölről mindazt, amit a tengerről tudok.
Elmondom, hogy ezt apránként hordta belém a víz, rétegenként. Hozott valamit, majd elfedte, és a következő hullám elfedte azt is, olyan régóta és olyan sokszor, hogy már azt sem tudom, mi volt ott eredetileg. Nem tudom, mit rejt a legalsó réteg, mit jelentett a szó, mielőtt eltakarta volna önmagát az egyre inkább összetömörülő jelentésekkel. Képemlék vagy hang volt először? Milyen volt a formája annak az ismeretlennek, amit magam köré képzeltem, amikor először meghallottam: tenger. Félelmetes, ismerős, gyönyörű, szomorú? Egy óriási test, amely minden pillanatban arról dönt, hogy fenntartson vagy eltemessen, hogy kedvesen megérintsen vagy addig húzzon és szorítson a mélyben, amíg szétrobban a tüdőd. Számodra, persze, mindez teljesen más. Ami a partról csak alapzaj, az neked maga a gondoskodás. Ennyire sokarcú a tenger. Egyszerre ismerős és kiismerhetetlen. A vízfelszín, arcán a vékony bőr, egy halvány vonal élet és halál között. Ennyire sokarcú és szép. És még nem beszéltem arról, hogy mennyire kegyetlen.
Ha isten szeme elég apró lenne ahhoz, hogy lássa, ahogy a bálna oldalúszóin élősködő balánuszok borotvaéles háza felhasítja a jóllakott, lomha halak hasát, és ahogy ezután a halvány vércsíkok fodrokba hajolnak az uszonyok által keltett gyenge hullámokban, ráeszmélne, hogy a mélytenger egy elfeketedett, kifakadt, ragacsos seb, a tér felsértett anyajegye, amit ő maga vakart el, mert túl sokat kapargatta, miközben saját, isteni tükörképét fürkészte a víz fényes felszínén. E kettő között, a formátlan, vaksötét mélység és egy isten arcának elnyújtott képe között úsznak fel-alá a bálnák, de még ők sem tudják, hogy mennyire vastag és áthatolhatatlan az a seb, melynek felszínét néha megérintik. Hogy mennyire pontszerű ott lent az élet, ahol félholtan áramlanak az undorító külsejű halak, mint a porszemek, melyekről csak akkor veszünk tudomást, ha megcsillannak az erős fényben. És valahogy így lehet ezzel az isten is, nem lát a víz alá, mert szeme megakad önmaga tükörképén, egyre csak vakargatja ezt a nagy, fekete sebet, nem tudván, hogy ami számára viszketés, az egy elpusztult, nagytestű hal lassú süllyedése a tengerfenékre, hogy ott szétbomlasszák és megegyék ezek az istentelen élőlények. Mint oly sokszor a teremtés során, megfeledkezik róluk most is. Minden egyes vakarással egyre fentebb húzza magához a süllyedő testeket, ezért néha ott lebegnek évekig, néhány kilométerrel a vízfelszín alatt, mint egy szó szájpadlása bordázatába akadva, ami soha nem akar megmozdulni. Egy szó, amit ez az isten sehogy nem tud kimondani, és a torkán sem akar lecsúszni, eltűnni a mélyben, feloldódni abban az összefüggéstelen, kivilágítatlan színdarabban, amiről nem lehet képekben beszélni, legfeljebb az egészet helyettesíteni feltöredezett allegóriákkal. Például a mélytenger hideg és idegen, alig-alig mozduló terét rávetítve az anyaméh kellemes szorítására, megmutatni, hogy még onnan is van kiút, egy hosszú, nedves alagút, egy ovális, bordázott kijárat a fénybe.
Az asztalra teszlek, hogy megmutassam, milyen gyönyörű oválist formál a két kezem, ha ujjaimat összeérintem. A szemeid teljesen kidüllednek, ahogy kopoltyúdat nyitogatod és verdesed tested az asztal lapjához, de csak néha rándulsz akkorát, hogy arrébb is lökd magad. Félek, hogy leesel a padlóra és agyonüt saját testsúlyod. Két ujjammal a kopoltyúd alá nyúlok, hogy megnézzem, kiszáradt-e teljesen. A redők simák és fényesek, mint isten szájpadlása.
Mi ez a szó, ott, fennakadva, belegabalyodva a parancsolatok utóízébe, ami köré a torok egyre inkább rászorul? Ez megint csak eltér a te természetes rendedtől, de megérted, tudom, hogy belátod a párhuzamot. Levegőt. Ezt mondaná az úr. Levegőt, könyörögne a mi könyörgéseinkkel ellentétesen. Könyörögne, de már ennyit sem tud kimondani, hiszen majd megfullad abban az ürességben, ami körbeveszi és kitölti őt is teljes terjedelmében. Egy vékony résen át leskelődik felénk nagy, hosszú monológjain keresztül, de csak saját tükörképét látja a halvány fényben, saját hangját hallja a zsivajban, és hiába ad új nevet minden reggel a nagy műnek, saját nevét sehogy sem tudja onnan kitörölni. Megfullad saját hübriszében, nárcizmusában, abban, hogy mindenben csak önmagát látja vissza, mert ilyennek teremtett mindent, isteninek, tisztának, buborékszerűen törékenynek. Mindentlátók vagyunk mi, fényhal, az istenhez képest. Látjuk, ahogy a nagy ürességek mélyén félve összehúzza magát, és várja a csobbanást, mert elnehezült szíve végre zuhanni kezdett. Annyi apró részletet látunk pontnyi szemünkkel, a gömbfelszín megszámlálhatatlan végtelen síkjait, a parányi kimozdulást az ismétlődésekben, és tudjuk így is, hogy látásunkon túl még mindig ott a mérhetetlenség vaksága. Ebből az örökös hiányból építkezik a végtelen tenger.
Most már száraz vagy, kissé nyálkás, ragadós. Na menj, menj vissza szépen. Most, hogy érezted, milyen istennek lenni, tovább építheted a magadba zárt tengert.
Karamán Hunor 1999-ben született Székelyudvarhelyen. Jelenleg Bécsben él, és a linzi egyetem mesterséges intelligencia szakán tanul.
