„feltűntek jobbra és balra a sikátorok”

Walter Friedrich: Siratóasszonyok, 1985
„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.”
Aki olvasta az Utas és holdvilágot, nem tud úgy a lagúnák városába utazni, hogy kicsit ne a Szerb Antal szemével lássa. Szerb Antaléval, aki egy hetvenöt évvel ezelőtti januárban elérkezett abba a végső sikátorba, amely zsákutca is egyben. Az ő végső sikátora a keleties nevű Balf község volt: ez a finom, arisztokratikus, művelt humanista tudósember nem bírta az emberfeletti munkát az ottani táborban, agyonverték a nyilas legények. Egyszerű ez, mint a „kétszerkettő józansága” egy másik kivégzett versében. Felesleges volt. És zsidó. De hisz azért került oda, a balfi barakkok közé. Ő, aki katolikus magyar polgárnak tudta magát – csak hát a nyilasok másként tudták.
Úgy hírlik, talán kimarad a nemzeti alaptantervből. No hiszen. Szerb Antal eddig sem számított az irodalomoktatás kedvencének, irodalomtörténeti felfogása meghaladott, ilyesmire emlékszem egyes egyetemi szemináriumaimról; íróként pedig, hát olyan könnyű nyári zápor. Sosem tudtam, mit jelent meghaladottnak lenni az irodalomban, arra viszont emlékszem, hogy amikor ifjú apaként éjszakákon át nem hagytak aludni a váltott műszakban rakoncátlankodó ikerlányaim, A Pendragon legenda volt az egyetlen könyv, amely ébren tartott, többszöri olvasás után is. Ez is valami.
Nagyjából egy évvel a balfi tragédia után egy másik magyar írót, Fekete Istvánt a háború utáni új rezsim pribékjei berángatták az Andrássy út 60. alatti létesítménybe, ott kiverték a fél szemét, leverték a fél veséjét, és félholt állapotban kihajították egy katonai terepjáróból a János kórház mellett. Túlélte. Neki még hipotetikusan sem lehetett mentsége a katolicizmusa, ellenkezőleg, a bűne volt. Egy konzervatív világszemléletű gazdatiszt, népszerű író, halász, vadász, madarász. Aki viszolygott a kommunistáktól.
Így ment ez akkoriban.
Nem tudom, ő szerepel-e különböző tankönyvekben, de tekintve, hogy nemigen van olyan magyar család, amelynek könyvespolcáról hiányozna a Tüskevár, olyan magyar gyerek, aki ne ismerné a Vukot, ez nem is annyira lényeges kérdés.
Ma is olvasni időnként olyan szövegeket, lelkes ifjú emberektől akár, hogy bizonyos sajnálatos történelmi események kapcsán (maói Kína, sztálini Szovjetunió, hitleri Németország, egyebek) miért emlegetjük folyton az ikszmillió halottat, amikor történtek jó dolgok is. Fogas kérdés. Jó volna tudni, mit gondol erről az agyonvert Szerb Antal, a megvakított Fekete István.
Mert a vonatokon általában még nincs semmi baj. Csak a sikátorokban, ott romlik el minden.