Felszámolt temetők könyve

Bécs, Bürgerspital-Gottesacker

úti esszé

Péntek este van, és újra koncert. M. Vivaldit játszik régi zenei együttesével a Karlskirchében. Sok kanyaron túl legördülünk a mélygarázs legalsó szintjére. Mire felkutyagolunk, a templom előtti téren találjuk magunkat, a szökőkút melletti padokon fiatalok bandáznak, kimondottan tömeg van e szép napon. M. együttese a Négy évszakot játssza rendszeresen a Karlskirchében, amelyeket más Vivaldi-művekkel vegyítenek. Ma szóló szerepe lesz M-nek, az A-moll csellókoncertet fogják játszani. M. olyan, akár egy nagy bogár barna páncéllal, amint a hátán viszi az Esterházy-csellót, amelyet a kismartoni kastély padlásán találtak meg, és amely Anton Posch bécsi műhelyében készült 1720-ban. A csellón egykor Haydn műveit játszották, később feltehetőleg Adam Liszt, Liszt Ferenc apja használhatta, akiről nem tudni, hogy szlovák volt-e vagy német, esetleg magyar.

M. eltűnik a Karlskirche oldalsó bejáratánál, éppen hogy beesik a próbára, a pénteki forgalom akadályozta, hogy kényelmes időben érkezzünk meg Pozsonyból. Én pedig mihezkezdés végett aggódom, vajon hogy ütöm el az időm a koncertig.

Antonio Vivaldi 1741. július 28-án halt meg Wallerné, Agatha Freisinger házában. Nevének a szakirodalomban előforduló „Wahler” írásmódja az l előtti h-szerű betű a kézírás téves átírásán alapul. A Wallerisches Haus közvetlenül a városfalon belül volt, a városkapu, a Kärntnertor mellett. A bécsi Ring a városfalak lebontása után, azok helyén jött létre. A Wallerisches Haus ma már nincs meg, lebontották, helyén a Staatsoper mögötti hotel áll. Annak, hogy Vivaldi hatvanon túl miért döntött úgy, hogy a velenceiekre jellemző titkos előkészületek után váratlanul Bécsbe költözzön, több oka lehetett. Például városának változó zenei ízlése, amelynek szeszélyei miatt a mester még életében kiment a divatból. Talán a konzervatívabb császárságban operaszerzői karrierjének jövedelmező folytatásáról álmodott. Talán egyszerűen csak megunta, hogy a velenceiek mindent látnak, a pletykákat és az ellenségei által terjesztett rágalmakat. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy IV. Károly császár kegyeire tartott igényt (s talán a kapellmeisteri állásra), akinek trieszti tartózkodása során tíz évvel korábban a La cetra című koncertgyűjteményét ajánlotta. „A művészetek a Te legyőzhetetlen uralmad árnyékában virágoznak és gyarapodnak, és nagylelkű védelmednek köszönhetően napjaink és korunk jelzőfényei, a múltat lekicsinyítve és a jövő irigységének tárgyává válva” – írja a Vörös Pap a barokk kertelés egyéb bókos benyalásai között a mű ajánlásában.

Mire azonban Vivaldi Bécsbe ért, a császár már a halálos ágyán feküdt, 1740. október 20-án pedig meghalt. Voltaire memoárja szerint mérges gombát evett, attól betegedett meg, de valószínűbbnek látszanak a vadászat közbeni meghűlés következményei. Az örökösödési háború kitörésekor, amelyben később Mária Terézia trónigényét sikerül győzelemre vinni, mindenki minden mással el van foglalva Bécsben, mint az olasz muzsikus gardírozásával. Mire azonban Vivaldi útra kelt volna Drezdába tovább próbálni a szerencsét, összeszedett valamiféle bélfertőzést, s kilenc hónappal és egy héttel követi a császárt: 1741. július 27-én meghal.

Van egy cuki legenda, amely szerint Vivaldi ravatala mellett a kis Joseph Haydn, a fiúkórus egyik tagja énekelt. Sajnos tévedésen alapul a túl szép, hogy igaz legyen történet. Vivaldi ismeretlenül, szinte nyomorban halt meg Bécsben, az áron alul vállalt csip-csup munkák kevésnek bizonyultak, felélte a tartalékait. Nehezen elképzelhető, hogy lett volna, aki a Miserérét éneklő fiúkórust kifizeti. A nagy muzsikus csöndben halt meg. A félreértés egy félrefordítás eredménye. Fennmaradt ugyanis a temetési költségek lajstroma (Totenbeschauprotokoll), amely hat „Kuttenbub”-ért kifizetett összeggel zárul. A kuttenbubok nem a kórista fiúk voltak, de szó szerint csuklyás fiúk. Az archaikus megnevezés ellenére ekkor már felnőtt férfiak látták el a koporsót kísérők feladatát, szimpla napi keresetet adott ki egy kuttenbub fizetsége. A valóság szomorúbb az életrajzírók legendás tévedéseinél. A Stephansdomban a szegényekhez illő néma szertartás volt, a temetési menet civil tagjai talán a kuttebuboknál is kevesebben voltak. A zenezseni utolsó útja a Kärntner Straßén végigvitt, a Wallerisches Haus előtt, a Kärntnertoron át a városfalakon és a vizesárokként használt Wien folyócska túloldalára: a Bürgerspital-Gottesacker temetőjébe. Akkoriban Armesünder-Gottesackernek nevezték, amelyet körülményesen a halálra ítélt vétkesek istenkertjének lehetne fordítani, az 1571-től működő temetőbe temették ugyanis 1638-tól Gonzaga Eleonóra rendeletére a kivégzetteket.

Elképzelhető, hogy az itteni ispotályban ápolták őt halála előtt, de az is lehet, hogy otthon halt meg. Amikor temették, már állt Károly császár néhány évvel korábban befejezett, az akkori körülmények között bizonyára még impozánsabbnak ható barokk temploma, amelyet a rekatolizáló tridenti zsinat egyik zászlóvivő jezsuitájának, Borromei Szent Károlynak szenteltek. A Spitaller Gottesacker kápolnája bizonyára eltörpült a templom mellett.

Ma már nincs meg sem az 1701-ben emelt Szent Ágoston-kápolna, sem a Bürgerspital temetője. 1783. május 1-jén bezárták őket, két évvel később a kápolnát lebontották, a pap és a sírásó házát eladták a katonaságnak, és egyenruha-tárolóként használták. Mivel a helyiségek nem feleltek meg az igényeknek és az elvárásoknak, 1788-ban visszaadták őket a Bürgerspitalnak. 1791-ben a területet a katonai parancsnokságnak adták bérbe, amely ott egy lovardát alakított ki, mígnem 1807-ben a területet elárverezték. Ezt követően számos épületet emeltek a temető helyén, többek közt a Karslplatzon álló Műszaki Egyetem épületeit. Amelynek falán az emléktáblát böngészem, amely éppen a Karlskirchére néz: An dieser Stelle befand sich bis 1789 der Bürgerspital… és: Antonio Vivaldi. Az emléktábla a mester születésének háromszázadik évfordulójára készült.

Visszasétálok a Karlsplatzra. Dobozos sörök, fiatalok nevetgélnek, biciklisek, dohányfüst és egyéb. Naplemente fénye. Itt volt tehát egykor a szegények temetője, gondolom, miközben elhúz mellettem egy gördeszkás. A szegény halottat nem sikerült azonosítani, bár igazából senki meg sem próbálta. Zenei munkásságának érdemeit sem sikerült azonosítani, legalábbis a húszas évek végéig. S csak az ötvenes években exhumálták csodálatos művei partitúráinak többségét a könyvtárak porából.

Vivaldi földi maradványaira gondolok a koncert után is, miután lemegyünk M-mel és csellójával a mélygarázsba. Talán ott nyugszik valahol a betonfalon túl a Vörös Pap. A zene felszámolhatatlan.

‍