.svg)
„Nem gondoltuk volna, hogy még itt leszünk” – hangzott el több alkalommal is a keserédes megjegyzés azon a szerda esti összejövetelen, amelyen az Újvárad harmadik születésnapját ünnepeltük. Bár hivatalosan a nagyváradi folyóirat születésnapja március 8-án volt, a legújabb lapszám bemutatójával egybekötött, ünnepélyes felolvasóestet március 6-án tartották meg a Lokálban, amiről mondhatnánk, hogy kávézó, de tulajdonképpen kocsma. Ennek a kocsmának az egyik félreeső termében gyülekeztek az érdeklődők: az Újvárad olvasói, támogatói, barátai.
A felolvasóesten Bartha László Zsolttal és Varga Balázzsal, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színészeivel ismerkedhettünk meg, és hallhattunk tőlük olyan verseket, amelyek korábban megjelentek már az Újváradban és egészen friss, szerkesztetlen darabokat is. Mielőtt azonban a költő-színművészekre terelődött volna a figyelem, Szűcs László, a kulturális havilap főszerkesztője idézte fel az indulás pillanatait, körülményeit, megpróbálta kiemelni a legemlékezetesebb eseményeket. A szerkesztőség kihívásokkal teli tevékenységeinek csupán a felszínét sikerült abban a néhány percben érintenie, hiányérzete azonban senkinek sem lehetett, hiszen az ellehetetlenítési kísérletek dacára is a túlélő, produktív társaság munkája önmagáért beszél és beszélt az elmúlt három évben. „Az Újvárad nem dacból született, na jó, enyhítsük: nem csak dacból. Nem a bennünket felszámoló önkormányzati többségnek, hanem azzal a meggyőződéssel, hogy a romániai magyar kultúrtérben érdemes még lapot indítani.” – hangzott el. A nagy sikerek helyett a főszerkesztő inkább a meghitt pillanatokat idézte fel: „Amikor ott ül velem szemben Heni a szerkesztőségben, és megörül egy új kéziratnak”.
Kemenes Henriette, az Újvárad felelős szerkesztője hamarosan át is vette a szót, és bemutatta a jelenlévőknek két nagyon jó barátját, a marosvásárhelyi színészeket, akik egyébként legjobb barátok is. Verseik nem mellékesen először az Újvárad hasábjain jelentek meg, Bartha László Zsolt kollégái között volt is olyan, akit felháborított az, hogy Nagyvárad korábban fedezte őket fel, mint Marosvásárhely.
Bár a legnagyobb titkokat épp a verseken keresztül mesélte el magáról a két költő, a beszélgetésből is sok mindent megtudhattunk. Elmondták, hogy mindketten tíz-tizenkét éves korukban kezdtek el írni, az inspiráció pedig meglehetősen véletlenszerűen jön egy-egy gondolat, álom vagy épp egy elsőre jelentéktelennek tűnő történés nyomán. Varga Balázs leggyakrabban vonatozás, utazás közben szeret írni, de a verseket elindító gondolatokat úton-útfélen feljegyzi, ahová sikerül, akárcsak a barátja is. Visszatérő téma volt a hiúság-szerénység, az, hogy mindkettejüknek jól esik a másik bátorítása, egy-egy jó szava („Te, ez jó!”), ugyanígy az Újváradtól érkező visszajelzések is inspirálóak és bátorítóak, többek között ezeknek a visszacsatolásoknak köszönhető, hogy még többet írnak, és még többet mernek megmutatni másoknak is. Láthatóan azonban kényesen ügyelnek arra, hogy ez a lendület, az egyre több megjelenés mégse menjen át hiúságtól vezérelt haknizásba.
Szó esett arról is, hogy ezzel az egymást támogató magatartással ellentétben Marosvásárhely kulturális közegéből mintha hiányozna ez a bátorítás, így az elképzelésekből is sokkal lassabban lesznek megvalósítások. Elkerülhetetlen volt az összehasonlítás a váradi magyar kulturális közeggel, amelynek résztvevői gyakran irigykedve tekintenek a marosvásárhelyi eseményekre, az ottani pezsgésre. Összességében a beszélgetőtársak arra jutottak, hogy valójában Sepsiszentgyörgy és Kolozsvár kulturális közege az ideális.
Szűcs László megjegyezte, hogy ők, ellentétben azzal, ami a költők körében általánosan jellemző, minden bizonnyal szépen elő tudják adni a saját verseiket, és persze, felmerült a kérdés, hogy a kettőt ilyenkor inkább különválasztják vagy sem. A költők azt a választ adták, amire számítani is lehetett: a saját verseik előadása során semmi szükség nincs a pózra, bárminemű hamisságra. A két „szakma” egymásra hatása minden bizonnyal óhatatlan jelenség az életükben, de láthatóan a legjobbat hozza ki belőlük.
A beszélgetésnek pezsgődurranás és koccintás vetett véget, legalábbis a formális részének. A vidám társaság a kocsma meghitt félhomályában még hosszasan ünnepelte az Újvárad boldog születésnapját.
